Akik olvasták már írásaimat itt a Dicsőítő Sziget című online újság oldalain, azok már tudják, hogy elfogadom a Teremtő Istent mindenek urának; feltétlen híve vagyok az Ősi Rendnek; csodálója a Természetnek; és szigorú kritikusa a lélek nélkül vergődő emberiségnek. Az elmúlt napok közéleti eseményei (lemondások), az azok körül kialakult politikai hisztéria, a kapcsolódó emberi találgatások, az ilyen-olyan, szedett-vedett „politikai percemberkék” okoskodó, a közt becsapó nyilatkozatai csak megerősítettek abban, hogy az ember még mindig nem találja a helyét abban a közegben, amelyben saját magát uralkodónak tartja, és azt gondolja, hogy mindent (is) érthet és irányíthat. Bevallom, én mindig is reménykedtem abban, hogy az emberiség előbb-utóbb – többnyire a saját kárán tanulva – rájön arra, hogy hol a helye a Teremtésben. Be kell látnom, hogy mára elveszett minden olyan illúzióm, amivel még meggyőzhetném magamat és másokat is arról, hogy nem kell Isteni beavatkozás ahhoz, hogy üdvözítő változások történjenek az emberiség jövőjét tekintve. Túlértékeltem mindazt, amire képesnek tartottam magunkat; és erre most kellett rájönnöm. Most, amikor a saját nemzetemet figyelem, és próbálom megérteni azt, hogy a Teremtő milyen jogokkal is ruházta fel az embert az Ősi Rend megtartásáért.
Sokan azt gondolhatnák, hogy ezek olyan nehezen magyarázható és még nehezebben megérthető kérdések, amibe bele fog törni a bicskám; de nem fog. Ez nem egyfajta túlzott magabiztosság a részemről, hanem a világ jelenlegi állapotát – háborúskodás, vallási- és etnikumi nézeteltérések, megsokasodott környezeti katasztrófák, és a többi – ismerve, tulajdonképpen csak tényközlés, amiben a helyi (magyarországi) átmeneti állapotok értelmezése csak olyan, mint az utóételek felsorolása az étlapon. Ezzel nem becsülöm alá azt, ami itt történik, de mindenképpen igyekszem a helyén kezelni mindezeket. Kezdjük hát innen, e felől; de mindenekelőtt rögzítsük a megcáfolhatatlant:
Igazság csak egyféle létezik; és ennek a lényege, hogy ez csakis az ISTENI IGAZSÁG lehet. Amit az ember a saját eszétől, érzelmeitől vezérelve igazságként határoz meg (emberi törvények), az csupán csak kísérlet arra, hogy megfeleljünk az éppen időszerű társadalmi elvárásoknak.
Nos, ha egy lépéssel hátrébb lépünk az értelmezési dzsungelben, akkor azt láthatjuk az itthoni történések esetén, hogy a politikai sáskahad rárepült egy – erkölcsi vállalások okán tisztázott – emberi élettérre, hogy vissza- és belezabálja azt a RENDNÉLKÜLISÉGBE, a zűrzavarba. Itt mindjárt beszélhetünk arról, hogy akkor hova is lett az Isteni Igazság.
Az ember (elméletileg) mindig is igyekezett az életét kiszámíthatóvá, biztonságossá tenni azzal, hogy törvényeket, rendszabályokat tett kötelezővé az éppen adott korban. Ezt értjük is és helyesnek is tartjuk; ám ezek valamiért mindig újragondolásra és átalakításra szorultak, mivel nem voltak tökéletesek. Toldozgatta, foldozgatta az ember a saját maga által hozott rendeleteket; időnként újakat is bevezetett; de ha akarta, ha nem, az úgynevezett törvényi kiskapuk azok vagy mindig benne maradtak, vagy beléjük lehetett magyarázni ezeket. Igaz, hogy az éppen alkalmazott emberi törvényeket olyan jogtudósok hozták, akik kellően tájékozottak voltak ezen a téren.
Ahhoz, hogy ezt az ellentmondást értsük, azt jelentsük ki bátran, hogy az emberi értelmezettségű törvények meg sem közelítik az Egyetemes Rend által támasztott igényeket. Ez azt jelenti, hogy az ember csak olyan törvényeket képes megalkotni, amikkel nemcsak elítél egy bűnt, hanem – megbízva a bűnösben – meg is óvja az elkövetőt azzal, hogy a büntetése letelte után szabadul az elkövetett bűn terhétől. Az átszabott (szigorított vagy éppen enyhített) törvények tulajdonképpen melegágyai annak, hogy a józan emberi értelmezése ezeknek lehetetlenné váljon.
Ki merné azt állítani manapság, hogy érti az emberi törvények állítólagos rendjét; vagy, hogy ezek alapján megkérdőjelezhetetlen érvényű büntetést képes kiróni valakire?
Aki választ keres a fenti kérdésekre, az nézzen csak szét a Természetben! Különösképpen ott, ahol az ember még nincs jelen, vagy már nincs jelen. Ahol még nincs jelen, ott virul az élet; egyensúly van mindenben. Ahol már nincs jelen, ott egyértelmű az, hogy a megbontott rend közegében elkezdődött az egyensúlyhoz való természetes visszarendeződés. Mint amikor követ dobunk egy sima víztükrű tóba; az eleinte nagyméretű hullámok kis fodrokká szelídülnek; majd kisvártatva már nyoma sincs ezeknek se.
Az ember igyekezett arra, hogy kiváljon a természetes rendből, az Isteni Teremtettségből – többnyire jó szándékúlag – arra gondolván, hogy kialakítja a saját „rendjét”. E folyamatban aztán egyre távolabb került a természetességtől is, és a Teremtőjétől is; és ez a távolodás a mai napig sem ért véget, de azt tapasztaljuk, hogy a REND lehetősége is távolodni látszik.
A magyarországi események is azt igazolják, hogy a rendetlenségre vágyók nemcsak, hogy nem értik meg, hogy ennek milyen veszélyei vannak; hanem még nagyobb rendetlenséget szítanának. Az nem elég ennek a lelketlen közegnek, hogy valaki elismeri azt, hogy valamiben tévedett; hanem az is kell neki, hogy a még bűntelenek is megbüntettessenek.
De hát, ne legyen kétségünk afelől, hogy az Úr a megfelelő időben megállítja a rendetlenség folyamatát, ítél – és helyrebillen a „kizökkent Idő”. De egyúttal fogadjuk el azt is, amit megenged ezért az eredményért. Ez a dolgunk; elfogadni az Úr mindenkori akaratát, és eleget tenni a küldetésünknek – mint ahogy az a Máté 10-ben írva van.
Leitert András
