Az evangéliumban a következőt olvassuk Jézus Krisztus tanításaként: „Legyetek irgalmasok, amint mennyei Atyátok is irgalmas. Ne mondjatok ítéletet senki fölött, s akkor fölöttetek sem ítélkeznek. Ne ítéljetek el senkit, s akkor titeket sem ítélnek el. Bocsássatok meg, és nektek is megbocsátanak. Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe. Mert amilyen mértékkel ti mértek, olyannal mérnek majd nektek is” (Lk 6,36-38).
Olyan sok esetben képtelenek vagyunk megélni a feltétel nélküli szeretetet. Emiatt nem bocsátunk meg az ellenünk vétkezőknek. Pedig Jézus világosan tanít és életével példát ad erre, amikor a kereszten megbocsátásért könyörög az Atyához az ő gyilkosival kapcsolatban.
Vajon mi gátol meg bennünket a megbocsátásban? Talán leginkább a józan igazságérzetünk. Hogyan bocsáthatnánk meg valakinek, aki egyértelműen vétkezett ellenünk, aki triviális bűnös?
Ezzel a magatartásunkkal megvalósítjuk az ítélkezés tökéletes formáját. Nem oldozzuk fel, nem adunk lehetőséget a bűnösnek – legalább önmagunkban – arra, hogy változtathasson önmagán. A bűnösről kijelentjük, hogy bűnös, és változásra képtelen.
Önmagunknak sem bocsátunk meg. Az ítélkezésben magunk felé is könyörtelenek vagyunk. De ezt nem azért tesszük, mert szívesen sanyargatjuk magunkat, hanem mert nem akarunk változni és változtatni korábbi önmagunkon.
Elhisszük a Sátánnak, hogy mi már soha nem fogjuk elhagyni a rendetlen szokásainkat, a megrögzött bűneinket. Elfogadjuk a kísértést hangját, hogy képtelenek vagyunk jobbá lenni. Ebben a pozíciónkban alapból feladjuk az igyekezetünket, hogy újra Isten barátságában élhessünk.
Jézus világosan tanít azonban, hogy bocsássunk meg. Magunknak és másoknak is. Ekkor, az összes létező bűnünkkel kapcsolatban meglátjuk, hogy Isten képes azokat elvenni, és hogy az Atya irgalmas. Az igazi dicsőítés fakad majd fel a szívünkből Isten megbocsátása és visszafogadása miatt.
A Miatyánk imája is erre tanít:
