Nemrégiben egy barátom elküldte nekem azt, az egyik hazai tv-csatorna által közzétett stúdió-beszélgetést, amelyben a két műsorvezetőn kívül még jelen volt vendégként egy ügyvédnő és két férfi, akik testvérek voltak. Az egyik férfi egészséges volt, a másik viszont tolószékben ült, és egy olyan, jelenleg gyógyíthatatlan betegségben (ASL) szenvedett, ami okán a test minden izma lassan elsorvad. A beteg férfi jogi végzettséggel rendelkező (alkotmányjogász), bizonyára nagy tudású ember volt, aki ugyan még képes volt a beszédre; bár a nézők számára egyértelmű volt, hogy már ez is komoly nehéz-séget okoz neki. A beteg férfi azért küzd a jelenlegi törvényi állásponttal szemben, hogy a testvére átsegíthesse őt a halálba, és ezért ne lehessen őt gyilkosságért felelősségre vonni. A magyar törvények ugyanis ezt bűncselekményként kezelik és büntetik. Ez az eset az euthanasia (ejtsd: eutanázia) tárgyát képezi, melynek ugyan több formája is létezik, de mindegyik lényege az, hogy valakit a halálba küld valaki.
Az eutanázia végrehajtási formáira most nem térnék ki; jelentős mennyiségű szakirodalma elérhető a neten. Magam is elolvastam róla mindent, amit találtam, bár tudtam, hogy az ösztönös és/vagy hitbéli meggyőződésemet nem fogja megrengetni semmiféle világi érv. Ugyan sok morális, etikai vitát gerjeszt az emberi méltóság értelmezése, de ez csak ember és ember között értelmezhető, és semmiképpen nem terjeszthető ki az élet és a halál kérdésére.
Mielőtt bemutatnám a saját életem – ezen témakörben átküzdött – legnehezebb időszakát, az előtt tisztáznom kell, hogy az írásom címében szereplő Styx, az mi is. A sokszínű görög mitológia számomra inkább csak érdekes, és egyáltalán nem érzem, hogy annak vélt tartalmiságába érdemes lenne elmélyednem; de elfogadom, hogy az ókor idején élt emberek hiedelemvilága az ilyen volt. Ebben, a számomra oly’ érdekes világban az életet és a halált elválasztó közeg egy Styx (ejtsd: sztüksz) nevű folyó volt, amelyen átkelhettek azon emberek lelkei, akik tisztességgel lettek eltemetve.
A lelkeket az alvilág révésze (Kharón) vitte át a túlpartra, igaz pénzbeli hozzájárulást is elvárt ezért.
A kereszténység ugyan nem ismeri a lélekvándorlás e formáját, de az ez irányú világi szándékoknak sincs semmi közük a kereszténységhez. A bevezetőben leírtak is emberi szándékokat mutatnak be, és az nyilvánvaló, hogy ennek a manipulatív viselkedési és szövegkörnyezeti tálalása az sokakat képes érzelmileg befolyásolni, és akár az egy nemzethez tartozó csoportokat is meg tudja osztani. Az említett esetet is az a liberális meggyőződésű tv-csatorna tette közzé, amelyről kellő alappal feltételezzük azt, hogy a világias rendetlenség híve. Az említett interjú két műsorvezetője is olyan alattomosan „alákérdezett” a vendégeknek, hogy a műsor végeztével csak az lehetett a világiak véleménye, hogy az emberi méltóság megtartása az kiterjedhet mindenre; az ember egyaránt lehet akár az élet, akár a halál ura is.
Mielőtt tényleg rátérek a saját életem példájára, azt kijelentem, hogy az életet, annak lehetőségét áldásként kapjuk (mindannyiunk eredetileg egy gyermekáldás), melynek alapja az az Isteni bizalom, hogy életünket az Ő általa elvárt módon éljük le. Tehát az élet az áldás; a halál pedig az Isten azon kegyelme, amit ki kell érdemelnie az embernek; és csak annak jár, aki a méltóságát megőrizve éli le az életét.
Az, hogy egy súlyos betegséget miképp viselünk, elmenekülünk-e a szenvedés elől vagy környezetünkben példaképpé magasztosulva, a lélek erejétől megtámasztva elhordjuk azt, az jól minősíti a gondolkodásunkat, emberi mivoltunkat.
Amikor kiváló atlétikai képességeimet (erő, gyorsaság) nap mint nap megéltem és szinte fürödtem az elismerő pillantások özönében, akkor nem volt az kérdéses számomra, hogy ez az út lesz az, amin csak végig kell sétálnom a spotkarrier és a kapcsolódó sikerek eléréséig. Az, hogy állandóan egy makacs sportsérüléssel (csonthártya-gyulladás) kellett viaskodnom, csak kicsit később döbbentett rá arra, hogy a sportkarrier csak álom marad. Sajnáltam ugyan, de nem keseredtem el, mert a sport vas-egészséget adott, és amit a sportról – főként atlétika – tudtam, azt taníthattam gyerekeknek. Kellő önbizalommal és vagánysággal rendelkeztem ahhoz, hogy bármilyen helyzetből jól jöjjek ki; akkor azt hittem, hogy ez az alapja mindennek.
Sok világi kihívásba beleálltam, és az sem ijesztett meg, hogy egyszer csak olyan furcsán megszédültem, ahogy még addig sosem.
Az akkori magánéleti problémáimnak és a túlhajtott életmódomnak tulajdonítottam az egészet addig, míg ezek a tünetek egyre inkább sűrűsödni nem kezdtek, és hatásuk egyre tartósabbá nem vált. Orvos barátom javaslatára felkerestem egy ideggyógyászt és elkezdődött egy közel másfél évig tartó kivizsgálási herce-hurca; nem is értettem, bár napról-napra fáradtabbnak éreztem magam. Aztán kézbe vetem a diagnózist tartalmazó levelet, és csak álltam ott értetlenül, zavartan és elhagyatottan.
Kérdeztem az engem addig vizsgáló orvost, hogy ilyenkor mi van, és mi ez ellen a gyógyszer. Mondta, hogy erre jelenleg nincs gyógyszer, és kb. 4-5 év van hátra számomra, az eddigi tapasztalatok alapján.
Igaz, nem tudtam sehogy se elképzelni azt, hogy a sikertörténetnek képzelt életem így ér véget; de eszembe sem jutott az, hogy átlépjem a halálba vezető küszöböt. Csak ültem az ágyam szélén és kapaszkodtam lelkem urába, a Teremtő Istenbe; nem féltem semmitől, Rá bíztam magam.
Egy év múlva csengett a telefonom, és az engem addig vizsgáló/kezelő doktornő közölte, hogy forgalmazási engedélyt kapott az a gyógyszer, amit 17(!) évvel ez előtt kezdtek el kutatni arra a betegségre, ami nekem is van; úgyhogy vágjunk bele; ez 6 éve volt. A nevezett gyógyszert az elsők között kaptam meg Magyarországon, és nálam teljesen leállt a betegség folyamata; igaz, hogy ami elromlott addig, az egyelőre úgy is maradt, de egyébként
makkegészséges vagyok.
Az anatómiai- és sport ismereteimet a saját magam által kidolgozott rehabilitációs célú mozgások összeállítására fordítom; kitaláltam egy mechanikus járássegítő eszközt (tavaszra kész lesz). Új és fontos barátságok alakultak ki az utóbbi években; nagyon ritkán jutnak eszembe a „nehéz” idők; gondolkodom, írok és magasztalom a Teremtő Istent. Ráadásul, magyar kutatók fejlesztésével már készül az a gyógyszer, melynek segítségével 3-4 év múlva sokadmagammal együtt felállhatok a kerekesszékből.
Egyébként, ha nem hinnék a Teremtőben és még részletesen leírnám azt is, hogy édesanyám önkezével vetett véget az életének régebben; a súlyos betegségem ellenére elhagytak véreim, meghurcolt a világ; akkor talán el tudnám fogadni azt, hogy valaki ki akar lépni a Teremtésből, és részt akar venni a világ gerjesztette zűrzavarban a Styx partján. De a Teremtő Isten és életem párja kitartanak mellettem, bíznak bennem; és ez engem is kötelez.
Nos, ez az a viselkedés, amivel méltóan csatlakozhatunk az Isten tervéhez.
Leitert András
Fotó: pxhere
