A Parlament éjszakába nyúlóan foglalkozott a Karsai Dániel alkotmányjogász által szorgalmazott legalizálni kívánt eutanázia kérdéskörében. Életvédelem és emberi empátia, az etalon isteni szeretet és a humanitáson alapuló emberi szeretet összeütközése volt látható. Honnantól kezdve és meddig ember az ember? Mi adja meg a méltóságát? És mikortól tekintendő egyszerű sejtcsomónak vagy kivénhedt bioürüléknek? Gável András Facebook-bejegyzésében Karsai Dániel legutóbbi állásfoglalására reagált Kerényi Lajos piarista szerzetes kórházi tapasztalatait alapul véve.
„Karsai Dániel szerint »az a méltóságteljes élet, ha van benne plusz értelem a biológiai léten kívül. Ha ez nincs, ott elvész a méltóság.«
Eszembe jut, amit a közel száz esztendős, de még mindig fiatal Kerényi Lajos atya mesélt többször is. A magukról mit sem tudó, gépek által még életbentartott, a halálukhoz közeledő emberek is reagálnak Isten szeretetére.
A piarista szerzetes folyamatosan járja a kórházakat, az elfekvőket és az intenzív osztályokat, hogy a betegségben szenvedőknek és az életük utolsó pillanatiban lévőknek elvigye a szentségek által magát Jézus Krisztust és az Ő megerősítő szeretetét.
Lajos atya tanúságot tesz arról, hogy
az öntudatlanul fekvő, szinte halott személyek is, amikor megkapják a betegeket megerősítő szent kenetet, az életfunkcióikat jelző műszerek jelentősen jobb állapotot mutatnak.
Mondhatnánk, hogy mindez megmagyarázhatatlan jelenség, semmi köze a valósághoz. Én mégis hiszem, hogy Isten szeretetét még a magáról mit sem tudó, az értelmének hiányában fekvő EMBERI SZEMÉLY is képes felfogni és befogadni.
Ezért sem fogadom el az alkotmányjogász kijelentését – »egy bizonyos ponton túl nekem senki ne mondja, milyen jó lesz nekem, hogy simogatják a homlokomat« –, mert semmilyen bizonyítható megalapozottsága nincsen, még biológiai sem. Annak azonban van orvosi bizonyítéka, hogy
az utolsó stádiumban lévő emberek is képesek befogadni Isten szeretetét.
És ez innentől nem az »azt hiszem«, hanem a »hiszem« tökéletes optikája. A hit szemüvegén keresztül nézve nincsen értelmetlen emberi szenvedés, ezért kell, hogy ne veszítsük el a hitünket abban, hogy minden emberi élet értelmes az utolsó szívdobbanásig. Akkor is ezt kell tennünk, ha az emberi szenvedés elhatalmasodását látva az érzelmeink és az emberi empátiánk inkább megengedő lenne az öngyilkosságok között »emberi kegyességünk« miatt kivételt képező eutanázia irányában.
Az ember élete nem szűkíthető le pusztán az értelemre, hiszen az test, lélek és szellem egysége. Ha a leszűkítést érvényesnek tekintenénk, azonnal likvidálnunk kellene az értelmük hiányával élő embertársainkat a legtöbb speciális otthonban. Mi mégis vigyázunk rájuk és gondoskodunk róluk, éppen az emberi méltóságuk tisztelete miatt. Akkor is, ha csak bambán néznek maguk elé, miközben az ölükbe csurog a nyáluk…”
Fotó: Seidl Mariann