Fodor Tamás: A templomi gitáros zene egy muzeális „nem tudom, micsodává” vált

Fodor Tamás zeneművész, katolikus énekes dalszerző egy vele korábban, Gável Andrással készült interjúban részletesen kifejtette, miért olyan fontos, hogy a keresztény könnyűzene is karakteres legyen. A képzett muzsikus lelkes támogatója volt minden olyan programnak és eseménynek, amely a keresztény könnyűzenét igényesebbé teheti. A Katolikus Zenei Tábor keresztény könnyűzenei képzésének állandó tanáraként mindent elkövetett azért, hogy a keresztény könnyűzene stílusában alkotó fiatalok fejlődését elősegítse. A Weiner Leó Katolikus Zeneiskola és Zeneművészeti Szakgimnázium szeptemberben liturgikus könnyűzenei képzést indított, amelynek szakmai vezetője az elinduláskor váratlan hirtelenséggel elhunyt Fodor Tamás volt. A zenész azonban örökül hagyta ránk ma is érvényes, időtálló megállapításait. A vele készült beszélgetést az alábbiakban szemléztük a keresztény könnyűzene művelésére vonatkozó utalásokra különös figyelemmel.

Aki ma bekerül egy katolikus közösség kórusába, és meghallja az ott előadott zenéket, majdnem száz százalékban a múlt század közepén divatos tánc zenéknek megfelelő stílusú dalokat hallhat. Ez nem véletlen. Valamikor az 1970-es évek elejétől, feltehetőleg a II. Vatikáni Zsinat hatására bátor, fiatal zenészek az akkor népszerű világi zenei stílusokból merítve elkezdték a saját dalaikkal dicsérni az Istent.

A templomi gitáros zene egy muzeális “nem tudom, micsodává” vált.

A mai fiatalok többségében ugyanazokkal a régi akkordmenetekkel, dallamvilággal és ritmusokkal öntik a lelküket dalba a szentmisén, pedig amikor kilépnek a templomból, biztos, hogy mai zenét hallgatnak. A templomban a tegnapelőtti van, a templomon kívül pedig a mai.

Abszolút kettősség látszik: van egy “templomos életem az ahhoz kapcsolódó zenével”, és van egy templomon kívüli egészen más. Ráadásul akik ebben a közegben „szocializálódnak”, óhatatlanul ebben a zenei világban fognak gondolkodni, még ha új dalokat írnak is, tovább erősítve azt a képet, amely szerint a templomban csak bossanova, vagy samba stílusban szabad gitározni. Semmi probléma ezekkel a stílusokkal, ne értsen félre senki, de hogy ez lenne az egyedüli liturgiához méltó könnyűzenei stílus, az elég nehezen magyarázható.

A „régi” zene hívei főleg minőségi okokra hivatkozva próbálják a gitáros énekeket templomon kívül tudni. A harmadik, egyben legnagyobb probléma szerintem az, hogy

a gitáros kórusok, könnyűzenei stílusban alkotó és előadó zenészek, vezetők nem akarnak, vagy nem mernek újítani.

Ez ugyanis sok tehetséges fiatalnak elveheti a kedvét attól, hogy a talentumait az egyház szolgálatában kamatoztassa, ami nagy baj. Így nem is lehet kitörni a stíluskorlátok közül, és nem tud egy egészséges minőségi versengés, minőségbeli felhajtó erő kialakulni, ami idővel okafogyottá tehetné a klasszikus „tábor” ellenvetéseit. Mert az a helyzet, hogy pillanatnyilag sok esetben van igazságuk…

Nem az a kérdés számomra, hogy a hivatalos egyházzenei körök hogyan állnak a gitárosokhoz, hanem hogy mi, akik gitározunk, hajlandók vagyunk-e végre valami mást, akár jobbat is csinálni, mint az elődeink vagy sem.

A liturgikus zenében elvárás, hogy az szent, egyetemes és művészi legyen. Szent, vagyis odaszánt, erre a célra született. Egyetemes, vagyis nem valami szűk kulturális csoport sajátja, hanem olyan, amit bármely közösség magáénak érez. Ez ma már nem zárja ki a könnyűzene bizonyos stílusait sem.

A művésziség kritériumát én tágan kezelem. Ha az adott mű az európai zene alapvető szabályainak megfelel – formailag, harmóniatanilag –, akkor az megüti a művésziség mércéjét. Nehéz megválaszolni azt a kérdést, honnan kezdődik valójában a művészet. Valószínűleg nem határvonalakat kell meghúznunk.

A lényeg abban lehet, hogy bele illeszkedik-e az ember valamiféle szabályrendszerbe – tonika, domináns, szubdomináns –, ami által meg tud szólítani embereket. Ha ezzel rendben vagyunk, akkor egy nyelvet kezdünk beszélni.

A művészi értékességnek persze ezer más szempontja van. Nagyon fontos a megformálás, a prozódia, a dallamvezetés, stb.

Ami egyszerű, az lehet művészi is egyben. A szándékosan lebutított, az már kevésbé.

Ha arra törekszünk, hogy gagyi legyen valami, mert arra több a vevő, az éppúgy öncélú, mint a “szofisztikálás”. Mindenesetre az is beszédes, ha egy irányzat kapcsán kétféle kritikáról beszélgetünk, egyfelől, hogy nem elég nívós, másfelől, hogy túl nívós.

Kialakult egy új műfaj annak korlátaival, ahelyett, hogy a különböző könnyűzenei műfajok (pop, jazz, latin, soul, gospel,) templomi adaptációi színesítenék a palettát. Lehet, hogy a hivatalos egyházzene képviselőinek nem ez a legnagyobb problémája, de nekem igen. És ha nem így lenne, annak végül – szerintem – ők is örülnének, mert feltételezem, hogy ami jó, annak mindenki örül.

A cél az lenne, hogy szélesebb eszköztárral lehessen könnyűzenét játszani a templomban – természetesen a liturgikus szabályok betartása mellett.

Ez nem jelenti azt, hogy lazítanunk kellene a szabályokon, hanem azokon belül sokkal több eszközt lenne szükséges használnunk. De ettől még az az igazság nem veszít semmit sem az értékéből: a templomba akármilyen zenét nem viszünk be, mert annak Istenhez kell méltónak lennie.

Ha jó a keresztény könnyűzene, akkor van jövője, sőt, akkor a hatása túlmutat a slágerlistás helyezéseken, mert a célja mindenképpen valamiféle evangelizáció.

Ha a hitünket felmutatjuk, és azt úgy tesszük, hogy nem lehet nem odafigyelni, mert jól szól, akkor a hallgatóság már meg is van szólítva. Gyenge, nívótlan, esetleg szándékosan lebutított produkcióktól nem várhatjuk, hogy attól bárki elgondolkodjon, igazunk van-e.

A tehetség megtalálja az útját, hogy kibontakozhasson, a kérdés inkább az, hogy hol, és milyen irányban. Főként annak a kérdésnek a megválaszolását érzem fontosnak, hogy a fiatalokban rejlő tehetséget, és művészi potenciált milyen szinten tudja az egyház becsatornázni, illetve, hogy az egyház mit tud profitálni abból a lehetőségből, amely a fiatalok művészetében rejlik. Itt nem anyagi vonatkozásban gondolom a profitot, hanem lelki értelemben.

A fiatalok zenéjében hihetetlen nagy erő van. Nem pozitív vagy negatív, hanem erő. Már csak az a kérdés, ezt milyen irányban hagyjuk hatni.

Ha nem adunk nekik teret az egyházi zenében, akkor elmennek másfelé, a könnyebb folyás irányába. Ha viszont sikerül ezt a vizet az egyház malmára hajtani, az mindenkinek a javára válna.

Fodor Tamás

Fotó: Gável András/Dicsőítő Sziget