Jól emlékszem azokra az időkre, amikor kisgyermekként ültem én is a diafilmet néző korombeliek között, és szinte együtt lélegeztem a vetített képeken látható hős katonákkal, bátor tengerészekkel; és haragudtam azokra, akik nem az igazság mellett, és nem az igazságért küzdöttek. Csupán néhány háznyira tőlünk lakott az egyik barátom, és náluk már volt diavetítő (70-es évek eleje) és sok diafilm. Valahogy akkortájt jelentek meg a televíziók is; bár eleinte csak néhány volt ezekből a faluban, és fekete-fehér képet sugárzott, egy tv-csatorna volt általa elérhető; ráadásul a hétfői napon nem volt adás. A tévében ugyan már mozgókép volt látható, és hang is jött ki a készülékből, míg a diafilm színes állókép volt, és a képkockák alatti szöveget kellett elolvasni ahhoz, hogy a történet menetét értse a néző. Persze, amikor már sokadszorra néztük meg ugyanazokat a diafilmeket, már tudtuk, hogy mi fog történni; de akkor is éppoly izgalommal és jó hangosan olvastuk fel a leírt szöveget, mintha először látnánk azt. A filmnézés után, hazafelé menet, és még néhány napig is bennem/bennünk éltek a látottak, és jó volt gyereknek lenni. Aztán felnőttünk, jórészt ki is nőttünk a gyerekkori álmokból; új álmok, új célok kerültek reflektorfénybe, megváltoztak a fontossági sorrendek; de az értékrend alapjai szilárdan megmaradtak.
Azóta sok minden, pontosabban minden megváltozott technikailag a képi világok bemutatása terén; sőt ezeket az eszközöket már főleg arra használják, hogy az emberek – és itt minden korosztály érintett – gondolkodását egyirányúsítsák (a fogyasztásra), és a valós gondokról eltereljék a figyelmet.
A bevezetőben leírt példa alapján, az akkori technika segítette a gyermeki képzelőerő kiteljesedését, lényegében a lélek és a gondolkodás alkotó szabadságát adta meg; míg a jelenlegi technika és az általa közvetített tartalom, az leginkább csak gondolattalanságot, testi és lelki rabságot idéz elő úgy, hogy az „áldozat” ezt nem is sejti.
A címben szereplő „vetítés” szó egyébként az alvilági szakzsargonban azt jelenti, hogy valaki egy olyan lehetőséget jelenít meg az ember/emberek előtt, ami józan ésszel nem lenne elfogadható, de az így elbódult áldozat bármire hajlandó lesz azért, hogy a vetített képet elérhesse. Az ilyen, vetített képek tehát azt az illúziót keltik, hogy egy, addig elérhetetlennek tűnő vágyálom teljesül.
Amióta világ a világ, mindig is voltak olyanok, akik kihasználták az emberek hiszékenységét,
illetve – ami még fontosabb – képesek voltak befolyásolni, sőt irányítani az emberek gondolkodását; és ez által a tetteiket is. Ne gondolja azt senki, hogy ezek valamiféle vajákosok vagy kuruzslók voltak; ezek inkább az adott kor szellemi színvonalát megelőző „lélekszakértők” lehettek, akik ezt a képességüket nemtelen célok eléréséért használták fel. Aki ezt a helyzetet még inkább meg akarja érteni, az olvassa el Thomas Mann: Mario és a varázsló című novelláját (1930) – szerintem alapmű.
De hagyjuk csak az elmúlt korokat; inkább nézzük meg a közelmúlt szemfényvesztőit, és itt megláthatjuk magunkat is, mint áldozatokat (bohócokat). Elég, ha csak azokra az eseményekre gondolok, amikor a máriahilferstrassze volt a vágyak célállomása (’80-as évek); aztán megjelent az olcsó lengyelpiac; Próbá Mádám! Próbá! – mondták az eladók, és eladtak mindent az álmodozóknak. Aztán jöttek a kínai piacosok, ahol még olcsóbb volt minden; és a kicióccóöccá! révületébe esett emberek vitték haza a gagyi cuccokat. Sajnos, azt kell mondanom, hogy ez a kor – még ha visszagondolva nevetségesnek is tűnik – bizony az ártatlanság kora volt. Igaz, hogy költekezett a jónép, de nem roppantotta össze őket lelkileg az akkori helyzet; részese voltam én is, tudom, hogy mit beszélek.
El is jutottunk a mához, amikor a fogyasztási őrület a hétköznapok egyik fő jellemzője; hétvégén soppingolás van; a tv-filmek legizgalmasabb jeleneteit izzadságszagú, erőltetett reklámok szakítják meg (kikérem magamnak!!!); mindenütt kütyük, bigyók, izék kelletik magukat; és nemcsak az időnket rabolják el, hanem – és ez a legnagyobb baj – elterelik a figyelmünket a leglényegesebb dolgokról. Mindig van valami, ami éppen időszerű és alkalmas erre – környezetszennyezés, szelektíven gyűjtendő hulladékok, háborúk, járványok itt-ott-amott, energiaválság, infláció, bla-bla-bla. Ráadásul
szinte mindenki ért mindenhez, az ovisok aranyosan gyűjtik a szemetet a tereken, mindenütt a zöldítés az új fétis (babona); miközben összeomlik külső és belső (lelki) világunk.
Te csak vásárolj (még nagyobbat, még többért – mondja ki az igazat Fankadeli); törődj magaddal; Isten nincs és nem is volt; élj a mának; keep smiling (mosolyogj mindig); a mosolyod legyen ragyogó, hibátlan fogsorú; a korpás hajat, a hüvelygombát, a vitaminhiányt, a zsíros edényeket, a wc-szagát felejtsd el;
és még sorolhatnám a végtelenségig, amit sulykol a Gonosz. Na, ez a terelés!
Egyébként, én például semmit nem veszek meg azon dolgok közül, amit a reklámokban látok. Ha mindannyian így tennénk, akkor megszabadulhatnánk korunk legnagyobb átkától; tömegekről hullana le a bepárá-sított szemüveg; mindenki egyszerre látná meg a széthulló világot és dönthetne felelősségteljesen.
Még három mondat:
Sátán emberarcú helytartói rájöttek, hogy a Természet folyamatai felett nem képesek úrrá lenni; így hát igyekeznek eltakarni azt mindenfélével, nehogy az emberiség fogyasztása az ijedtség okán már idejekorán leálljon.
„.. ha – mondjuk – két generációval tovább gondolkodok a jövőt tekintve, akkor az attól fog függeni, hogy a következő 5-10 évben az emberiség mennyire lesz képes bölcs döntéseket hozni.” – Krausz Ferenc – Nobel-díjas fizikus (2024)
„Válaszd Jézust! Ő a kereszten is megbocsát neked.” – Gável Testvérek
Leitert András
Fotó: pxhere
