Vajon dübörög bennünk a motor? – Gável András a dicsőítő szívről

A Szeged-Csanádi Egyházmegye meghívására a Sacro Song keresztény könnyűzenei képzés első alkalmát tartották meg Szegeden 2024. május 10-11-én. A magas létszámmal elstartolt workshop résztvevői között jelen voltak a szinte nulla zenei szintről kezdő fiatalok és idősebbek, de a több évtizede szolgáló dicsőítésvezetők és csapatuk tagjai. Gável Gellért gitárművész, a program szakmai vezetője a kamarazenekari gyakorlatok révén igyekezett rávezetni a fejlődni vágyókat a karakteres zenei megformálás igényességére. Szentpétery Mózes a hangszerelés elhanyagolhatatlan rejtelmeibe engedett betekintést. Gável András az elsajátítani vágyott zenei stílushoz szükséges dicsőítésről, és a dicsőítő szív fontosságáról tartott előadást, amelyet az alábbiakban közzé teszünk.

Javíttatjuk az autónkat. Igencsak szükséges volt már. Sok alkalommal már rángatott a motor vezetés közben. Nem igazán jelentett se élményt, se biztonságot, ahogyan használtuk. Pedig szükségünk volt rá. Mindennap igénybe vettük.

A külsője, a karosszéria is hagyott már kívánni valót maga után. Tervezgettük, hogy javítgatunk majd rajta. Ám minden mindig fontosabbnak tűnt. A külső ápolása és védelme sokadik helyre csúszott a teendőink között. A műszaki vizsga fenyegetettsége azonban rákényszerített bennünket, hogy ne halogassuk tovább a nem annyira sürgető, kezdetben inkább csak esztétikai igényességnek vélt reparálást.

Az autónk tehát nemsokára kívül-belül pöpec lesz. A javítások sorrendisége eközben amolyan hasonlatként elkezdett tanítani Isten dicsőítésével kapcsolatban úgy általában, és a zenében is megfogalmazott istendicséretről.

Világos, hogy egy gépjármű esetében az elsőrendű szempont, hogy az motorikusan jól működjön, biztonságos és kiszámítható legyen. Ennek hiányában ugyanis elvész az eredeti funkció, és legfeljebb muskátlit ültethetünk bele nyár elején.

A dicsőítés esetében is hasonló a helyzet.

Amíg a szívünk nem dicsőítő szív,

addig hiába veszünk részt Istent magasztaló zenei szolgálatban, lényegében nem jutunk el messzire. Meg kell tehát találnunk, mit is jelent Isten dicsőítése, és el kell kezdenünk eszerint élni minden napunkat.

Jézus következetesen arra tanít bennünket, hogy igyekezzünk figyelni az Ő szavára, és úgy cselekedni, ahogyan Ő cselekszik. Arra akar elvezetni bennünket, hogy mi is vágyjunk az Atya jelenlétében élni, és ezért hagyjunk el egy sor dolgot, odaszánva az időnket Neki. Jézus a Getszemáni-kertben egyértelmű, félreérthetetlen példát adott, mit jelent megdicsőíteni az Atyát, amikor kijelentette, hogy az Atya akarata teljesüljön, ne pedig az övé. Ebből világosan következik, hogy a dicsőítés az életünkben azt jelenti: elfogadjuk, hogy az Atya terve jó és tökéletes. Megvalljuk, hogy bármilyen szorított, nehéz helyzetben vagyunk is, Isten tervében mindez benne van. Megengedi, hogy megtörténjen azzal a kifejezett céllal, hogy az Ő végtelen szeretetét tapasztalhassuk meg. Az Ő terve tehát mindig jó.

Az Ő terve tökéletes szeretet.

Minél többször odamegyünk Jézushoz ezt a dicsőítő attitűdöt gyakorolni, annál jobban vágyunk erre a baráti találkozásra. És annál jobban rájövünk, hogy Isten dicsőítéséhez nem tennünk kell, hanem csak lennünk. Engednünk, hogy Isten terve valósuljon meg az életünkben. Képessé kell válnunk elengedni a görcsös ragaszkodásainkat a saját terveinkhez.

Ez az irányultságunk megtaníthat például arra is, hogy a házasságban a párunk Isten ajándéka, bármennyire is kiálhatatlan a stílusa bizonyos helyzetekben vagy életperiódusokban. Nem levetni fogják egymásról magukat a házaspárok, hanem elkezdenek hálát adni a szörnyé változott szerelmükért, hiszen rajta keresztül is Isten szeretete nyilvánul meg az életükben. És fordítva: az ő feladatuk az, hogy a házasság „műhelyében” Isten szeretetét továbbítsák életük társa felé.

Ha tehát az életünk különböző területeit így képesek vagyunk áthelyezni Isten szeretetébe,

Jézus jelenlétét fogjuk megtapasztalni. Ő szólni fog hozzánk, és dicsér vagy megdorgál, mert féltékenyen szeret bennünket, és soha nem mond le rólunk.

Akik nem elég bátrak ehhez az önátadáshoz, azok elidegenítik magukat Isten jelenlététől. És bár vallásosnak mondják magukat, az eszük alapján logikusnak találják Isten létét, de nem akarnak Vele élni. Privát területeket tartanak fenn maguk számára, azt gondolva, jobban képesek magukat szeretni még Istennél is. Ez persze egoista alibi, hogy ne kelljen a megszokott, boldognak vélt életükön változtatni. Ezért nem adnak hálát Istennek, és nem is kérnek tőle semmit, nehogy még a végén beengedjék Őt a mindennapjaikba.

Látjuk tehát, hogy a motor működése, a dicsőítő szív dobogása a legfontosabb. Ez akkor kezd el dobogni érdekes módon, ha elkezdünk időt tölteni Jézussal. Kezdetben ez talán üres időpazarlásnak tűnik. Tétlenkedésnek, amely luxus a mai pörgő világban. Mégis valahogy úgy működik ez, hogy

minél több időt, minél frekventáltabban kezdünk Jézusnak dedikálni, annál inkább és olyan mértékben kezdjük el megtapasztalni az Ő jelenlétét.

Egy különleges tapasztalat lesz ez. Bizonyosság, hogy Ő velem van. Egy olyan látás, amely másként működik, mint a biológiai szemünk. És egy olyan hallás, amely az Úr örök Igéjéből indul el, hogy az Ő szava élet legyen bennünk mindenre kiterjedően. Beszélgetésbe kerülünk a feltámadott Jézussal, akiről meglátjuk, hogy valóban él. Ő az Atya szeretettervének elfogadására tanít meg bennünket, valódi békét és örömöt varázsol belénk. Eltűnik a félelem, és teret nyer a bizalom. Az Atya és a Fiú egysége megtapasztalható valósággá válik számunka, ezért az Atya és Jézus Lelke is a miénk lesz. A dicsőítés vérkeringésébe kerülünk, Isten szeretetének ütemére pulzálnak az ereink.

Ha bemegyünk egy autókereskedésbe és egy hiper-szuper, mondjuk vérvörös Ferrari mellett meglátunk egy, a Ferrari motorjánál is jobban működő, gyorsabb, biztonságosabb, erősebb belsővel rendelkező, de külsőjét tekintve lepukkant karosszériájú másik autót, amelybe

beesik az eső, befütyül a szél, és lassan belakmározza a rozsda,

hiába győzköd bennünket az eladó, átverésnek, hazugságnak fogjuk tartani az ügyeskedését. Megvesszük a Ferrarit, és otthagyjuk a motorikusan ezerszer jobb, de ápolatlan külsőjűt.

Éppen így történik, ha képtelenek vagyunk a tetteinkkel, a szavainkkal és az istendicsérő énekeinkkel megvallani az életet, amely Jézus jelenlétéből és a Vele töltött időből, barátságból ered. Ha a motor ott, belül működik, azt meg kell tudnunk mutatni kifelé is.

A zenében alakot öltött dicsőítés ezért nem lehet ilyen-olyan, ütött-kopott.

Annak virítania kell a zenei szakmaiság és a költői prozódia minden szabályával és eszközeinek helyes és tudatos használatával.

Akadnak, aki úgy vélekednek – gőgből vagy tudatlanságból, esetleg merő lustaságból és a változtatásra, a megújulásra való képtelenség miatt –, hogy „őket megtanítja majd a Szentlélek” a dalírásra, az összhangzattanra, a helyes prozódiára és a dalszerzésre, vagy a mások által komponált énekek előadására. Elkezdik Istenre hárítani a szakmai munka hiányának felelősségét, míg ők maguk semmit sem tesznek ezért. (Azért ennek az attitűdnek a hátterében gyakran kibújik a szög a zsákból: az igénytelen karosszéria mögött rendszerint a motor is defektes.)

A jól működő motor akkor hiteles és hihető, ha igényes karosszériában dübörög.

A külső – teljes harmóniában – a belső méltó tükörképe. Sajnos azonban sok átveréssel találkozhatunk. Sokszor mi is képesek vagyunk efféle hazugságokra, amikor a karosszéria csilli-villi, ám a motor ramaty állapotban van. Ilyenkor gyönyörű zenei megformálások csiklandoztatják a füleinket, de hamar kiderül, hogy az efféle zenei dicsőítésnek nagyobb volt a füstje, mint a lángja.

Napjainkban, Istennek hála, elindult és egyre jobban virágzik a keresztény könnyűzenei dicsőítés idehaza is. Főleg külföldön zenei iparág és elismerő díj jött létre, hogy az ilyen zenei formációknak piacképes teret biztosítson. Kereslet és kínálat egymásra talált. Stadionok telnek meg az efféle zenei eseményekre Magyarországon ugyanúgy. Hatalmas performansz, világi léptékekkel mérve is vállalható, csodálatos és grandiózus produkciók állnak színpadra. Ez mind jó.

A felelősség azonban mindannyiunké: előadóké és közönségé egyaránt. Vajon dübörög bennünk a motor?

Fotó: pxhere