Elindult egy tendencia idehaza is a keresztény, Istent dicsőítő, egyházi könnyűzenében. Attól mondják értékesnek az adott zenei produkciókat és műveket, ha azok a világi értékítéleten is jelest kaptak. Sok esetben egyébként a világi mérce hamar elismeri a zenei minőséget a keresztény előadókkal kapcsolatban, mintegy érzékeltetve, hogy ez az „érdemjegy” szükséges a keresztény muzsika közelfogadott létezéséhez. Persze ez egy hamis hozzáállás. A keresztény művészetnek ugyanis semmi szüksége a világ véleményezésére és kategorizálására, amely a világi lökdösődő versenybe állítaná a keresztény üzenetet is, amelynek adott esetben tapasztalható bukása Isten ellenségeinek malmára hajthatja a vizet.
Külföldön már megszokott, idehaza pedig egyre magától értetődőbb, hogy az Isten dicsőítésére született zene igényessége elengedhetetlen. Valószínűleg ezzel a kritériummal szemben nem száll vitába senki. Mégis tapasztalható egyfajta igyekezet a keresztény könnyűzenei előadók között, amely az igényesség leple alatt végeredményben a világ mércéjének történő megfelelést érti.
Ezen a ponton szokott az történni, hogy azok az előadók, akik eddig nem tettek meg mindent az igényes megszólalás érdekében, hátradőlnek, mondván, éppen úgy jó minden, ahogy van. Emiatt nem fejlesztik magukat, nem keresik a tökéletesebb felé vezető megoldásokat, megállnak. Mitöbb, biztos, ami biztos ezt a „művészeti” koncepciójukat jól nyakon is öntik valami istenes ideológiával: Isten majd kipótolja a hiányosságainkat, neki így is jó lesz.
Ismerjük el: nem lesz jó.
Főképpen magunknak nem. Hiszen minden, amit adhatunk Istennek, még a legtökéletesebbnek tűnő is mindig kevesebb lesz. Mi azonban, ha elengedjük az igényesség kritériumát, egyértelmű jelét adjuk annak, hogy nem akarunk változni, nem szándékozunk Isten jelenlétében lenni. Ehelyett kielégítő számunkra a megszokott, a szürke, a „mi ezt így szoktuk csinálni”.
Figyelnünk kell azonban a világi értékítéletek kísértéseire. Az előzőek után ez bizonyára furcsa kijelentésnek hat. Mihez mérhetnénk magunkat, ha nem a világ adott stílusú zenei megszólalásaihoz, zenei mainstreamjéhez?
Válasszuk szét önmagunkban a tökéletes irányába meghozott törekvéseinket a világi elfogadásunk érdekében tett igyekezetünktől. A kettő ugyanis alapjaiban különbözik egymástól. Az első attitűdnek akkor is meg kellene lennie a művészi alkotás és előadás folyamataiban, ha a világi, alapvetően profán környezetben, profán tartalmú alkotások színvonala szintekkel alacsonyabban állna. Volt már ilyen helyzet, nem is egyszer a zenetörténetben: a zenei igényesség zászlóvivőjének az egyházi muzsika bizonyult.
A világi elfogadás utáni igyekezet azonban téves iránynak látszik. Szinte teljesen elkerülhetetlen, hogy
a világ mérőszámai miatt ne korrumpálódjon az eredeti, Isten dicsőségére rendelt szándék.
Elindul egyfajta törtetés annak érdekében, hogy az isteni üzenetet hordozó muzsika méltó helyet kaphasson a világi zenék között, a világi rádiókban, tévékben vagy a világhálón.
Isten ezt a világi versengést az érvényesülésben kifejezetten visszautasítja. Egyszerűen nem tetszik neki. Jakab apostol levelében azt olvashatjuk: „Nem tudjátok, hogy a világgal való barátkozás ellenségeskedés Istennel? Aki tehát ennek a világnak akar barátja lenni, ellensége lesz Istennek.”
A Márk evangéliumban Jézus pedig azt mondja az egymással versengő apostolainak:
„Ha valaki első akar lenni,
legyen mindenki között az utolsó, és mindenkinek a szolgája.” Még egy gyermeket is példának állít eléjük és elénk: aki befogad egy ilyen gyermeket Jézust fogadja be, és azt, aki Jézust küldte.
A tizenkét évesnél kisebb gyerekeket a zsidóknál nem tartották valami nagy dolognak az érdemszerzés szempontjából. Úgy gondolkodtak ugyanis, hogy csak a felnőtt, azaz a tizenkét évét betöltött ember képes magának érdemeket szerezni, hogy Istenhez kerülhessen a halála után. A kisebb gyermekek szinte értéktelenek voltak. Ha tizenkét éves koruk előtt meghaltak, nagyjából elveszettnek vélték őket.
Egy ilyen „értéktelent” állít a tanítványok elé példaként Jézus. A világ szemében értéktelent és megvetettet, egy utolsó senkit. És ezzel a mitsemérővel azonosítja önmagát. És valóban a kereszten, miközben az Atya tervét vitte végbe, megdicsőítve őt tökéletesen és hiánytalanul, a világ szemében megvetetté lett, átokká. Értünk tette ezt szeretetből. És az Atya iránti engedelmességből és odaadásból.
Akik Isten dicsőítésére szegődnek el
(mindnyájan erre lettünk meghívva), csak ezen a jézusi úton érnek célba. A kereszt tökéletes vállalásával, az Atya akaratára igennel feleléssel. Itt már nem a világ értékítéletei lesznek a fontosak. Ha ennek az odaadottságnak a zenei megjelenéseiről fogalmazzuk meg ugyanezt, azt kell mondanunk: nem azért akarjuk, hogy igényes legyen az Istent dicsőítő zenei kompozíciónk vagy előadásunk, mert amiatt majd tapsol a világ, és élteti azt. Az igényességünk abból a minél teljesebb és tökéletes odaadásunkból fakad, amellyel Istennek szeretnénk átadni az életünket, annak minden területén.
Emiatt elsődleges kritérium, hogy a szívünk dicsőítő legyen. A világ szemében értéktelen Jézus mellé kell szegődnünk, és el kell kezdenünk vele együtt lépni, és ugyanazon az úton járni, ami az övé. Az ő ereje a világ szemében erőtlenség, mégis legyőzi a világot. Aki nem megy Jézushoz, aki nem él az ő jelenlétében, semmit sem fog tudni kezdeni ezzel a világ szemében értéktelennel.
Jézus ezért azt várja tőlünk, hadd legyen ő
az életünk minden területén az első.
Az Istent dicsérő, róla szóló muzsikánk mércéje is belőle fakadjon, és soha ne a világtól függjön, hogy adott esetben miként tudnánk érvényesülni a világban! Aki Jézus barátságában él, az ő útján jár, a legtökéletesebbet akarja majd adni a zenei megformálásban is. Megjegyzem: az Istennek adott dicsőítő zene várhatóan mérföldekkel leelőzi majd a világi megszólalásokat, de ennek méricskélése a dicsőítő szívű előadó számára teljes mértékben érdektelen.
Kiemelt kép: Matt Maher az Ez az a nap!-on Debrecenben, 2023-ban. Fotó: Nehézy László
