Az életünk során gyakran előfordul – különösen a felnőtt korunk idejének a csúcsán –, hogy mennyi minden történt az eltelt idők során; mennyit változtunk; jobbak lettünk-e; teljesültek-e az álmaink; mi-minden vár még ránk az elkövetkezendőkben. Sok és még több gondolat jelenik meg képzeletünkben, és mindegyik valamiféle előzetes számvetés következménye; és okkal éppen az tör a felszínre, ami aztán meghatározhatja a későbbieket. Kinek-kinek más és más feladat és/vagy kívánságcsomag képe jelenik meg a lelki szemei előtt; és érdemes is ezen alaposan elgondolkozni, rászánni a megfelelő időt az értelmezésre. Ajándék ez, és fontos is hálát adni az Úrnak azért, hogy mindig figyel ránk és ellát feladatokkal, reménnyel, bizakodással. Az olyan keresztény ünnepekkor, mint például a Pünkösd, különösen is meg kell ezt tenni, mert ilyenkor lelkünk megtelik fénnyel, és tisztán láthatunk általa mindent. Meglátunk, megértünk olyan dolgokat is, amelyek addig nem, vagy csak kevéssé gazdagították tapasztalataink tárházát. Főként azt érthetjük meg helyesen, hogy hogy nem vagyunk egyedül.
Minden változik, semmi nem marad ugyanaz, ugyanolyan, mint 10 éve vagy akár tegnap. Mi magunk is éppúgy részesei vagyunk ennek a folyamatnak, mint a nagy hegyláncok, az évszázados fák vagy a tünékeny felhők az égbolton. Az egyik pillanatban madárdal csendül fel és álmélkodunk a tollas dalnok ügyes trilláin, majd hirtelen csend lesz és csak a levelek suhogását halljuk. Észleljük ezeket a változásokat, ám legtöbbször ez sem tudatosul bennünk éppúgy, mint ahogy azt sem, hogy az utcai diófa mennyit nőtt tegnap óta. Ezeket inkább csak érezzük valami különleges hetedik vagy nyolcadik érzékkel.
Azt sem tekintjük különlegesnek, ahogy egy lepke röpköd a napfényben, vagy ahogy a délutáni árnyékok nyújtózkodnak a ház falán.
Együtt rezgünk a világgal, annak minden kicsi történésével, minden változásával. Jó az a harmónia, aminek így részesei vagyunk, és jó megélni a változást. Persze eközben mi magunk is formálódunk, alakulunk külsőleg is és belsőleg is. A külsőnk változása csak akkor tudatosodik bennünk, amikor időnként fellapozzuk a családi fotóalbumot, vagy egy osztálytalálkozón megnézegetjük a ballagási tablót vagy egy régi osztálykirándulás képeit, ahol olyan események pillanatait idézhetjük fel, élhetjük át újra, melyek már az emlékezetünk tárházából is kipotyogtak.
Vannak dolgok, amelyek ugyan nem látszanak, de attól még vannak; és az az idő is eljön, hogy már nem titkoljuk bajainkat, és önérzetes büszkeségünkön túllépve vállaljuk ezeket a változásokat is.
A régi képeket nézegetve eszünkbe jutnak helyszínek, emberek, tárgyak, vágyak, álmok. És aki ilyenkor elég bátor felülni az emlékezés varázsszőnyegére, az beutazhatja azt az utat, amit a fényképek nem mutatnak, amit a fotográfus nem rögzít, amit még a legközelebbi hozzátartozók is csak találgatnak, és sokszor mi magunk is nehezen szánjuk rá magunkat:
az azóta már megtett lelki út feltérképezésére.
Pedig hát, ahogy a külső változik és látszik rajtunk, hogy érett felnőttekké lettünk, úgy belsőnk is állandóan fejlődik; és az évek múlásával egyre erősebb lesz az a meggyőződésünk, hogy gondolkodásunk, lelkivilágunk is elnyerte talán a végső, megmásíthatatlan formáját. De ugye az Élet nagy rendező, ravasz forgatókönyvíró, és hipp-hopp jöhet egy olyan helyzet, amikor majd’ mindent át kell értékelni önmagunkban.
Akár szembesülhetünk azzal is, hogy olyan mély meggyőződéseink is meginognak, amire soha nem gondoltunk. Nem kell, sőt nem is szabad a meglepetésszerű változások lehetőségeit elhessegetni utunkból, hanem igenis merni kell őket jó alaposan megvizsgálni, és attól sem kell félni, ha új, értékesebb alapokra helyezhetjük érzéseinket, lelki életünket.
Kutassuk fel hát bátran, miként lehetünk jobb, értékesebb emberek! A Tavasz is a megújulást, az újbóli feltöltődést jelenti; ráadásul az embernek még az is megadatik, hogy a Szentlélek erejét is felhasználja ehhez.
Leitert András
Fotó: pxhere
