Bizonyára többen átéltük annak tapasztalatát, hogy egy adott muzsika hangosnak hat számunkra. Ilyenkor szívesen „letekernénk” a hangerőt, mert úgy érezzük, hogy amit hallunk az sért bennünket. Ezt a valóban fülsüketítő érzetet meg kell azonban különböztetnünk attól, ami akkor keletkezik bennünk, ha egy adott zenei produkció ki akar mozdítani minket adott helyzetünkből, hogy egy megújultabb állapotba emeljen az életünket, amely nem önámító illúzió. Az Isten dicsérete általában mindig erre az utóbbira törekszik a „sursum corda” felszólítás jegyében. És bár jóval kíván megajándékozni, mégis ágálunk ellene, mert változtatásra késztet bennünket, amit mi általában nem szeretünk, mert erőfeszítéssel és a megszokott elvesztésével jár, ám egy nagyobb jó ígéretével. Mégis mitől hangos a dicsőítés?
Ahol lakunk, él egy drága néni, nagyon jóban vagyunk. Ő szinte minden eseményen megjelenik a templomban, énekel teljes szívből a Jóistennek, bármilyen hanggal is ajándékozta meg őt a Teremtő. Ez az attitűdje példaadó mindenki számára a környezetében, mert az „alleluja” felszólításnak hűen engedelmeskedve, minden körülmény között képes magasztalni Istent.
Igen ám, de amíg ez a mintaértékű dicsőítő hozzáállás működik az orgonás – és tegyük hozzá, az egyszerűbb, karaktermentes gitáros – énekek esetében, megbénulni látszik az akár szerényebb hangszerelésű, de dinamikusan megkomponált és előadott egyébb dicséretek során.
Nekem ez az éneklés túl hangos – mondta a szinte a „templom állandó berendezésének tekinthető” néni
annak ellenére, hogy az orgona és a kántor mikrofonnal kihangosított éneke bizonyosan nagyobb zajkibocsátási értékkel bír az „egyszál gitáros-énekes” dicsőítésnél.
Van azonban egy, az ember lelkében keletkező késztetés, amely az evangéliumi üzenetet hordozó, a mai nyelven megszólaló, állásfoglalásra késztető alkotások egyenes következménye. Ezek az énekek, főképp, ha zeneileg karakteresen és hitbelileg tanúságtevő erővel szólalnak meg, meghívnak egy közelebbi, leporolt istenkapcsolatra.
Emiatt lesznek hangos érzetűek. Az ember szívét akarják megnyerni Istennek. A hallgatótól választ és állásfoglalást kérnek,
amely vagy pozitív megújulásban vagy negatív elutasításban ölthet testet. Az eredmény attól függ, hogy a hallgató hogyan dönt a lelkében nekiszegezett kérdéssel kapcsolatban.
Vácon dicsőítő estéket rendeztek a PüspökVác Rendezvényközpontban. Az előadók – mi, a Gável Család, Csiszér László, Prazsák László és Bolyki László, no meg a Szentlélek – mindent megtettek annak érdekében, hogy az emberek szívét kimozdítsák egy élő istenkapcsolat irányába. A környékben lakók, noha nem későesti koncertről volt szó, mégis méltatlankodtak, hogy a „kiszűrődő hangoskodás” miatt nem képesek nyugodtan filmet nézni.
Az indulatoktól sem mentes kirohanás mögött a korábban elemzetthez hasonló attitűd fedezhető fel. Az Istent teljes szívből dicsőíteni hívatott zene állásfoglalásra késztet, és meghívó erejű. A türelmetlen méltatlankodókat, akik „csendháborítást kiáltottak”, is meghívja egy jobb életre Istennel.
Ez a csendháborítás mindössze a tespedtség szürke némaságát borzolja föl; a valláskárosultaknak halláskárosodást nem okoz, de erről kérdezze meg mindenki kezelőorvosát, gyógyszerészét, illetve lelkivezetőjét…
A kérdés, hogy ki enged ennek a szelíd meghívásnak. Ez a hangerő még távolról sem idézte a nyári Váci Vigalom hangulatát és zajkibocsátását, amit a Duna túlsó partjáról is kristálytisztán szoktak hallani az ott lakók. Mondjuk az egy másik cikk témája lehetne, hogy vajon az ott hallott zenei produkciók ugyan milyen pozitív változásra hívnak meg bennünket az életünk alakítására nézve…
Fotó: Dicsőítő Sziget
