A közös csónak

Olyan eseményekről, ahol sok jóakaratú ember tölthet el igazán minőségi időt; ahol a test és a lélek is egyaránt elemelkedhet a mindennapok szürkeségeitől, kínjaitól; ahol nyitott szívvel, barátként, lelki testvérként köszöntheti egymást mindenki; ahol olyan lelki „útravalót” kaphatnak a résztvevők, ami a következő – egy év múlva esedékes – találkozásig biztosan kitart; nos, olyan eseményről igazán felemelő érzés írni. Az idei – immár harmadik alkalommal megrendezett – Dicsőítő Sziget Fesztivál méltán nevezhető „minőségi időnek”, hiszen olyan Isten-közeli tartalommal bírt, aminek már csak a híre is elég ahhoz, hogy lelkileg az egekig emelje még azt is, aki most még nem vett részt (de jövőre már minden bizonnyal, igen), csak hallott róla. Persze, hogy kellőképpen értelmezni tudjuk e rendezvény igazi fényét/értékét, ahhoz szükséges a jelen árnyékos, sötét zugainak a megismerése is; kezdjük hát ezzel!

Bizonyára mindenki hallotta már azt a mondást, hogy: „Egy csónakban evezünk!” Ennek a jelentését talán nem is kell magyarázni, hiszen már ösztönösen is sejthetjük, hogy arról van szó; akik egy cél érdekében fognak össze, azoknak úgy össze kell tartaniuk, mint például azoknak, akik a hajótörés után egy lélekvesztővel és néhány evezővel próbálják meg elérni a távolban lévő sziget partját. Ez esetben a megmenekülés csak akkor biztosított, ha mindenki erőn felül teljesít, sőt még akár azon is túl.

Az életveszély összekovácsolja még akár az olyan, alkalmi közösségeket is, ahol teljesen mindegy az, hogy ki, milyen nemzetiségű vagy ki, melyik társadalmi csoporthoz tartozik, gazdag-e vagy szegény.

A közös célkitűzés elérési szándéka nem engedi meg, hogy valaki lazsáljon a csapatból, vagy a munka könnyebb végét fogja meg rendszeresen, mert ezzel kihasználja a többiek erejét, felemészti kitartásukat és ez így meghiúsíthatja a megmenekülés lehetőségét is. Az ilyen embert kiveti magából az adott közösség, sőt szélsőséges esetben akár az életét is kioltják annak, aki nem veszi ki a részét a küzdelemből, netán elárulja társait.

Nyilván másként értelmezendő az a helyzet, ha éppen a viharos tengeren hányódó csónakban küzd néhány ember az életéért, mint amikor egy sörivó versenyen vesznek részt szomjas csapatok. Ám abban minden esetben hasonlítanak, hogy számítanak egymásra. Az ilyen helyzetek többségében nincs is gond e téren, és mindenki igyekszik is helyt állni, képességei legjavát nyújtani. Ez így volt mindig, mióta világ a világ, amióta az ember felfogta, hogy: „Egységben az erő!” De, amíg az ókorban értelemszerűen lekaszabolták vagy felkötötték azt, aki elárulta vagy kihasználta társait, addig ez mára a világi világ hamis színjátékaiban annyira megszelídült, hogy az ilyen embert jó esetben éppen csak ejnye-bejnyézik; de van, amikor még azt sem.

Az emberi társadalmak széthullásának jelei jól láthatóak a világban kis és nagy méretekben egyaránt; hiszen a kihúzók, a sunyítók, a lógósok, a másikat lelketlenül kihasználók közül sokan megússzák a felelősségre vonást; és ha esetleg ki is derül a tettük, akár még az is előfordulhat, hogy jutalmat kapnak. Ez szinte már annyira mindennapossá vált, hogy sokan felháborodás nélkül térnek napirendre az alattomosságok kiderülésekor, sőt már-már az számít elismerendőnek, aki a legarcátlanabbul veri át azokat, akikkel egy csónakban evez.

Félreértés ne essék, nem a véres büntetések korát sírom vissza, de ez a mostani állapot a lelki és erkölcsi gátak teljes eltűnéséhez vezet. Ez pedig a működő közösségek végét jelenti, akár családi, baráti méretekben nézzük, akár az egész emberiséget tekintve.

Azt a témát most ne boncolgassuk (később majd ez is sorra kerül), hogy milyen folyamatok következményeként alakult ez így; de abban biztosak lehetünk, hogy sokan érzik azt, hogy szinte mindenben eltért már az emberiség attól, amit Eredendő Rendnek nevezünk; és rengetegen bizony tennének is azért, hogy ez az ősi talapzat újra az Élet része legyen. Bár tömegek élik le az életüket e felismerés hiányában; de egyre nagyobb azoknak a száma, akik a Mindenható Isten megkérdőjelezhetetlen erejében bízva – hit által – tekintenek a jövőbe.

A hit olyan erőt ad annak, aki tud élni ezzel a képességével, hogy nincs előtte lehetetlen. Már az Írások is tudatták ezen (mindenkinek ingyen kegyelemből járó) áldásnak a lényegét:

„…Bizony mondom néktek: ha akkora hitetek volna, mint egy mustármag, és azt mondanátok ennek a hegynek: Menj innen oda! – odamenne, és semmi sem volna nektek lehetetlen.”  (Máté, 17:20)

A Dicsőítő Sziget Fesztivál idei rendezvényén mindazok a hitbéli útkeresők/úton járók részt vehettek, akik így, lélekben felvérteződve, megerősödve adhatják tovább a mindennapokban azt, hogy:

Csak istenhit által lelhetjük meg újra mindazt, amiről már szinte azt érezzük, hogy végérvényesen elveszett. Dicsősség hát az Úrnak! Dicsősség a Mindenható Istennek!

Leitert András

Fotó: pxhere