Szigeteljetek még sokáig! – Martos Levente Balázs püspök a Dicsőítő Szigeten

2024. június 23-án rendezték meg harmadik alkalommal a Dicsőítő Sziget fesztivált a Budapesthez közeli Szigetmonostoron, a Szentendrei-sziget déli csücskén. A program kiemelt, ünnepi pillanata a vasárnapi szentmise, amelyet ezúttal Martos Levente Balázs püspök mutatott be. A jelenlévőknek elmondott homíliáját az alábbiakban, szerkesztett formában közöljük.

Amikor manapság fiatalokkal vagy felnőttekkel bárhol közösségi alkalmakon találkozom, gyakran hallom azt mondatot: „ehhez én is tudok kapcsolódni”. Nagyon mély emberi vágyunk, hogy szeretnénk kapcsolódni Istenhez és az emberekhez.

Amikor azon gondolkoztam, milyen lesz itt veletek, elképzeltem, vajon hogyan tudok hozzátok kapcsolódni? Vajon hol vannak azok a közös pontok, ahol azonnal egy húron pendülünk? Elképzeltem, hogy eléggé meglepődne mindenki, ha

én egyszer csak odapattannék az oltár mögötti dobszerkóhoz, és megadnám a találkozó alaphangulatát és ritmusát. Ne féljetek, nem ülök oda!

A Szentíráson keresztül azonban minden bizonnyal tudunk kapcsolódni egymással, hiszen azt már mindannyian ízlelgettük. A mai első olvasmányt Jób könyvéből hallottuk. Isten „kettős fallal” szigetelte el a tengert. Biztosan volt már a kezetek ügyében kettős szigetelésű eszköz, mondjuk, egy hajszárító. Ez a kettős szigetelés ismerős számunkra a technika világából. Jób könyvének a szerzője a keleti világban ismert motívumot használ fel. Az ókori, keleti emberek elképzelése szerint egy hatalmas kaotikus tengerből keletkezett a világ, ennek nyomait a Szentírásban is nagyon világosan látjuk a Teremtés könyvében.

Kérdeztem a szigetmonostori srácokat, hogy szokott-e itt árvíz lenni. Azt mondták, hogy néha igen. És ez messziről talán buli, esetleg jön egy államférfi, és ott alszik, bizonyítva, hogy nincsen olyan nagy baj, de azért közelről ez nagyon nehéz helyzet.

Az ókori ember szerint a világ úgy jött létre, hogy az istenek, valami félelmetes erő megzabolázta a tenger harsogását, mederbe zárta örvénylő hullámait. Nekünk azért nem kell félnünk, az életünk azért lehet alapvetően békében, mert valaki kettős szigetelést állított fel. A tenger többé nem veszi el a szárazföldet, ahol élni képes az ember.

Aquinói Szent Tamás a szellemi munka előtt így imádkozott: „küldd el nekem a Lelkedet, Istenem, hogy a kettős sötétséget, amely tőled elzár, átjárhatóvá tegye”. Az egyik a természetes sötétsége: emberként véges vagyok, Isten pedig végtelen. A másik a bűnöm sötétsége. Ez időnként, a rossz választásaim nyomán egyre sűrűbb sötétségként rám nehezedik, és egyre nehezebbé teszi, hogy Isten beragyogja az életemet, beragyogja az elmémet.

Hozzátehetnénk, hogy

nem csak Isten zárja el a félelmetes erőket, hogy élni tudjunk, hanem előfordul az is, hogy időnként mi is elzárjuk magunkat Istentől.

Benne van ebben a saját tehetetlenségünk. Milyen jó dolog embernek lenni, és belenehézkedni ebbe a saját emberi nehézségünkbe. Nem képzelni azt, hogy repülő galambok vagy angyalkák vagyunk. Ismerős a mondás: ha azt hiszed, hogy angyal vagy, hamar ördöggé változhatsz.

Közben mégis ott van a dolog másik fele: vágynánk arra, hogy találkozzunk Istennel, és hogy ne zárjuk el tőle magunkat. Vágynánk arra, hogy a kettős vagy tízes vagy százas szigetelések egyszer csak oldódjanak. Ő az, aki megtalálja az útját hozzánk.

A tanítványok számára meghatározó tapasztalat volt, hogy Jézussal egy csónakba szálljanak. Nagyon szeretem Szent Márk evangéliumában, hogy Jézus többször kimegy a tó partjára, oda-vissza. És aztán egyszer csak beszáll a bárkába, és onnan tanít. Aztán azt mondja, hogy kelljenek át a túlsó partra. Ez egy kicsit olyan, mint amikor Jézust kivitte a Lélek a pusztába, hogy ott a sátán megkísértse őt. A mai evangélium beszámolója szerint pedig Jézus kiviszi a szeretett tanítványait a hánykolódó hullámok közé. Hogy megmutassa nekik, hogy az Úr a viharban Úr.

Ti ezen a hétvégén kiteszitek a szíveteket az Úr Istennek. Engeditek, hogy a dicsőítés hulláma magával ragadjon: elvegyen saját magatoktól és odategyen Isten elé.

Nagyon szép az a mondat, amelyet egy filmben hallottam: „világszerte egyetlen kiáltás hallatszik fel a művészek ajkáról: engedd, hogy a legtöbbet adjam magamból.”

Milyen szép ezt egy kicsit áthangszerelni a dicsőítésre: világszerte egyetlen mondat hallatszik a dicsőítők szívéből: engedd, hogy egészen a tied lehessek.

Az életünk kivételes pillanatai, amikor ezt igazán szívből tudjuk kérni. És még kivételesebb, amikor egy másodperc töredékére már ezen a földön, már ebben a földi életben, az idő bekeretezett valóságában mégis megvalósul, és az örökkévalóságra nyit rá bennünket.

Istent dicsőíteni, magunktól megfosztottnak lenni és Istenre rácsodálkozni csak egy-egy pillanatra az ajándékunk. Ilyenkor Isten megmutatja magát.

És közben mégis kérjük és gyakoroljuk – gyakorlatozunk rá, mint a jó zenész – abban a pillanatban, amikor úgy tűnik, a legteljesebb szabadsággal, a legkönnyedebben, a legspontánabbul tud egy hang ott megszólalni, akkor ott valójában az egész életünk minden gyakorlása megmutatkozik, és segít minket ebben.

Én így tudok hozzátok kapcsolódni. A vágyban – amit olyan sokszor talán csak gyakorlatként magunkra veszünk –, hogy az egyszer csak egészen Isten ajándéka legyen számunkra. Vagyis lehessünk mi egészen ajándékká az ő számára. És legyen ő, aki ezt csinálja velünk, általunk, bennünk. És így az első pendítésnél hallható legyen, hogy az ti vagytok, és mégis együtt szólaljon meg az Isten dicsőítése. Szóval:

szigeteljetek még sokáig! Amen.

Fotó: Dicsőítő Sziget/Ferencz Levente