Ha mostanság megnézünk olyan statisztikákat, amelyek arról tesznek tanúbizonyságot, hogy a Föld nevű bolygó mely területein élnek a legtöbben, akkor egyrészt láthatjuk, hogy a felszíni vizek (óceánok, tengerek, folyók) partvidékei azok, ahol az emberiség zöme letelepedett. Másrészt arról is meggyőződhetünk, hogy a Teremtéstörténet 6. napján (amikor is az Úr megteremtette az embert) kapott felhatalmazással [„…szaporodjatok és sokasodjatok…”] bizony kellőképpen (túl)teljesítette az ember a Mindenható elvárását. A bolygónk jelenlegi népessége már 8 milliárdnál is több; amivel ugyan nem lenne baj, hiszen van még hely bőven. A helyzet mégis bonyolult, mert egyfelől a Föld felületének nem mindegyik része alkalmas a lakhatásra, másfelől meg az ember alapvetően nem is kedveli az olyan kényelmetlenségeket, mint a fagy, a forróság, az éhezés vagy a szomjúság. Persze csekély létszámú emberi csoportok élnek az ilyen adottságú helyeken is, de ez ma már inkább csak érdekesség, mint meghatározó jellemző. A zsúfolt helyeken lényegesen nagyobb az esélye annak, hogy nézetkülönbség alakul ki az emberek között; de azokat általában rendezik (főként az erő dominanciájával) egymás közt, pedig a Parancsolatokban erre is kaptunk egyértelmű utasításokat. Azt mindenesetre láthatjuk, hogy az Isten általi szabályokat nem tartja be az emberiség zöme; pedig egyszerű szabályokról van szó. Sőt, azt is láthatjuk, hogy azok a feszültségek, amelyek nincsenek azonnal elsimítva, azokból aztán nemcsak egyéni lelki sérülések keletkezhetnek, hanem véres, tömegeket érintő háborúk is.
Akarva vagy akaratlanul is előfordul, hogy megbántunk valakit. Lehet, hogy mindjárt nem is tudatosul bennünk ez; sőt az is megtörténhet, hogy eltelik úgy az életünk, hogy nem is tudjuk, hogy milyen fájdalmat okoztunk egy másik embernek.
Nyilván egyszerűbb a helyzet akkor, ha egy sérelmet azonnal megbeszélnek az érintettek egymással, és valamiféle megegyezésre jutva pontot tesznek az ügy végére. De emellett sokszor megesik az, hogy valaki félelemből vagy bizonytalanságból nem áll ki magáért és inkább „lenyeli” a sérelmet, magába fojtja a fájdalmat és hurcolja azt egy életen keresztül. Nem beszél róla senkinek, nem panaszkodik, csak viszi a láthatatlan terhet, a lélek szüntelenül sajgó fájdalmát, a megbántottság érzését.
Vajon kié annak a felelőssége, ha egy ilyen állapot nem kerül feldolgozásra? Azé-e, akit megbántottak vagy azé, aki a sérelmet okozta?
Az emberi gyarlóságunk okán hajlamosak vagyunk mindig a másikra mutogatni, mert ez azért elég könnyű; de azt is nyilván jól tudjuk, hogy nem ez a megoldás. Van, akit egyáltalán nem érdekel az, hogy beletapos a másik ember lelkébe, hovatovább, még élvezi is ezt. Lehet ez basáskodó munkahelyi főnök, önző szomszéd, – aki nem érti az „élni és élni hagyni” értelmét, erőszakos házastárs, hazug cimbora, képmutató politikus, kivagyi ügyintéző, műveletlen újgazdag, percember tévésztár és még számtalan területét fel lehetne sorolni a mindennapi életnek.
A lelki érettség az, ami azokat a korlátokat körénk helyezi, melyekbe akár még biztonságosan kapaszkodni is lehet akkor, ha kényes helyzet adódik. Igen, korlátokról beszélek. Olyanokról, amelyek nem engedik, hogy szinte öntudatlanul zuhanjunk abba a mélységbe, ahol kivetkőzve emberi mivoltunkból őrjöngve tombolunk vagy akár sunyin, alattomosan csapunk be másokat.
Ez az a korlát, ami mindentől megvéd, nem enged hibázni, örömmel tölt el, megőrzi a közösséget és teremt: ez pedig a SZERETET.
Akit ez az érzés vezérel, annak nincs mitől félnie, mert nem fog hibázni. Sem a saját sorsába, sem pedig máséba nem rondít bele és számíthat azokra, akiknek szintén ez a vezérelvük.
Nézve ezt az úgynevezett „mai, rohanó világot” azt gondolhatjuk, hogy a szeretet egyre inkább kiveszőfélben van és már az erőszak nyert teret mindenhol; arra sarkallva az embereket, hogy gázoljanak át a másikon, mert csak így érhetik el céljaikat. Igen, most zömében ezt látni, de legyen nyugodt minden jóravaló ember, ez csak átmeneti állapot. A szeretetre képtelen tömeg ugyan nagynak tűnik, de ez csak azért van, mert az öntelten hangoskodók – a saját zajuk miatt – olyan sokaságnak tűnnek, mint akik visszatarthatatlanok. Ők gyorsan süllyednek majd el a Sors ingoványának mélyére és úgy tűnnek el, mint egy porszem a sivatagban. Aki a szeretetet éli meg és azt adja tovább, az része lesz az Örökkévalóságnak, mert ez a legfőbb megtartó erő, és ezredévek elmúltával is a legmagasztosabb emberi tulajdonság marad.
Ha a lelki fejlettségünk esetleg még nem érte el a megfelelő szintet, akkor fontos kérdés még az is, hogy elkerülhetjük-e azokat a helyzeteket, amikor megsérthetünk valakit. Nyilván nem az a megoldás, hogy életünkből kizárjuk embertársainkat és senkivel nem állunk szóba. Ha ezt tennénk, akkor önmagunkat zárnánk önkéntes rabságba; és ezzel bizonyára súlyos károkat okoznánk a saját lelkivilágunkban is, az így bekövetkező magány miatt. Valószínűleg az sem vezet jóra, ha kerülünk minden vitát és minden olyan helyzetet, ami rázós lehet. Akkor mi hát a megoldás?
A szeretetnek éppúgy mindennapi, nélkülözhetetlen és természetes gyakorlattá kell válnia, mint a lélegzésnek.
A kezdeti nehézségek ellenére hamar életünk része lesz, és olyan lelki magasságokba repít, amiről nem is álmodtunk.
Leitert András
