Nyári pihi az én-idő kísértésében

A nyár leginkább a pihenésről szól. A szünidei szabadság hasznos eltöltése kiemelt fontosságú mindenki életében. A megérdemelt éves munka gyümölcse és megkoronázása, ha azt a rendelkezésre álló egy-két hetet vagy akár csak pár napot önmagunk kényeztetésére fordíthatjuk. Ilyen helyzetekben szeretünk megszabadulni mindenféle zavaró tényezőtől. Igyekszünk kizárni a mindennapos munkánk felelősségének összes maradékát, és csak magunkra koncentrálni. Mostanában divatos szóval élve: hódolunk az „én-időnknek”. Ez a fogalom a párkapcsolati nehézségek esetében is sokszor felmerül. Szinte istenként bálványozzuk, mintha csak ez jelentené a boldogságunk egyetlen kulcsát: az ÉN IDŐ! Isten, úgy tűnik, mégis másra hív meg a szabadságunk eltöltésének értékes napjaiban.

A Máté evangéliumban az emberrel együttérző Jézus alakját láthatjuk. Azét az Istenét, aki tudja és ismeri az embert, a fáradságait is. Nem megy el mellettünk, és nem tart értéktelennek, amikor kimerültünk, hanem pihenést kínál fel számunkra. „Megesett rajtuk a szíve, mert olyan fáradtak és kimerültek voltak, mint a nyáj, amelynek nincsen pásztora.”

És noha az Emberfia ennyire empatikus velünk, mi mégis

sokszor kizárjuk Jézust a vakációnkból.

Azt gondoljuk, hogy ha Istent beengedjük a jól megérdemelt pihenésünkbe, akkor annak csak meló lesz a vége. Ezért a nyári szabadságunk során Istennél is kivesszük a szabadságunkat.

Ez a magatartásunk mintha teljesen helytelen istenismeretre épülne.

A sátán által eltorzított istenkép miatt érezzük azt, hogy Isten elrabolja az én-időnket, és kipréseli belőlünk az utolsó szuszt is.

Ezzel szemben Isten együttérző. Látja, ha fogytán van emberi erőnk, ismeri a határainkat. Nem utolsó sorban, ő soha nem lazít velünk kapcsolatban, nem veszi ki a szabadságát, ha a barátságunkról van szó.

Ezért azt kéri tőlünk, hogy ne engedjünk a sátán kísértésének, aki el akarja velünk hitetni, hogy csak úgy tudjuk kipihenni magunkat, ha lemondunk Istenről, de minimum az én-időnk napjaira szüneteltetjük Vele a kapcsolatunkat – egyoldalúan.

Ha az eltávolodást választjuk Istentől, érdekes módon nem leszünk kipihentebbek, hanem inkább csüggedtebbek és elhagyatottabbak.

Jézus ezért azt kéri: gyere hozzám, hogy felüdülhess nálam! Én valódi felfrissülést adok neked!

Az én-idő legnagyobb hazugsága, hogy azt sugallja: van neked privát szférád, amely csak a tiéd. Még Istent se kell ide beengedned.

Ha igazi pihenésre vágyunk, ne higgyük el ezt a hazugságot. Az Atya terve a pihenésünkre is kiterjed. A pihenésünkben is igent mondhatunk arra, és a kapcsolatra Istennel. Amikor pihenünk, akkor is kapcsolatban vagyunk Istennel, és ő mindig velünk van. A kikapcsolódásunk során Ő nem kapcsol ki, nem távolodik el, hanem pihentet és vigyáz ránk.

A fáradságunkban tehát nem kevesebb, hanem még több időt érdemes Istennek adnunk, bármennyire is nem tűnik ez logikusnak első ránézésre. Pihenés közben ugyanúgy megvalósul az Atya terve. Szabadságunk eltöltése csak vele lesz igazán szabad.

Az én-idő mi-idővé változik, amelynek során a dicsőítő szívünk hevesebben dobog a nyugágyon fekve is…