Kevés eseményre emlékszem abból az időből, amikor még a nagymamám kísért el az oviba, és fagyizni sem mehettem még el egyedül a közeli cukrászdába; de az megmaradt – ma is érzem az akkori dacos izgalmam –, hogy egyszer (úgy 4 éves lehettem) bizony akképpen határoztam, hogy elmegyek világgá. Igen, már az ilyen korai életkorában is tesz az ember afféle bátor és/vagy elhamarkodott vállalásokat, amelyeknek lesznek később valamilyen következményei. Azt már nem tudom felidézni, hogy milyen „sérelem” érhetett (biztos nem kaptam sütit, vagy valami hasonló), de akkor ezt annyira komolyan gondoltam, hogy neki is veselkedtem a „nagy útnak”; de már az utcasarkon az eszembe jutott, hogy se vándorbotom, se tarisznyám nincs; és amikor félszemmel visszanéztem, akkor láttam, hogy az anyukám és a nagymamám lesnek utánam. Nézték, hogy a kis Bandika vajon meddig is merészkedik el. Nos, az utcasarok éppen háromháznyira volt tőlünk, és hát meg is éheztem addigra, inamba szállt a bátorságom is, és nagyon elhagyatottnak éreztem magam. Szégyen ide, szégyen oda, de sírva szaladtam vissza anyukám ölelő karjai közé, és még sokáig pityeregtem a történtek miatt. Azóta már felszáradtak a gyerekkori könnyek; de akkor még nem is sejtettem, hogy majd mennyiszer is fogok nekivágni az ismeretlennek; és persze azt sem tudtam akkoriban, hogy felnőttként is lehet sírni.
Rengeteg mindent képesek vagyunk céljaink elérése érdekében megtenni. Még azt is, amit az elhatározás megszületésekor nem is gondolunk; sőt magunkról sem sejtjük, hogy mi mindent is hajlandóak leszünk megtenni azért a célért, ami a gondolatainkban megfogant. A cél elérése megtörténhet egészen rövid idő alatt is; de azért a tapasztalatok azt mutatják, hogy éveknek, évtizedeknek vagy akár egy teljes életnek kell eltelnie ahhoz, hogy a nagy álom egyszer csak valósággá váljon.
Hát, ilyen az ember. Képes a végsőkig küzdeni azért, amiről úgy hiszi, hogy az élete értelmét jelenti. Fáradhatatlanul megy előre, és ha nehézségek adódnak, akkor sem adja fel. Vállalja a nélkülözést, az erőn felüli megpróbáltatásokat, a betegségeket, a fenyegettetést, az életveszélyt. Sokszor megdöbbe-nünk azokon a helyzeteken, amelyek életutunk során adódnak; sőt akkor, abban az adott pillanatban akár megoldhatatlannak is tűnnek, és emiatt az álmok, a vágyak olyan elérhetetlen távolságba kerülnek, ahova emberi ésszel lehetetlen eljutni.
Mindenki találkozhatott már azzal a bénító érzéssel, ami azt sugallta, hogy innen már nincs tovább, mindennek vége, fel kell adni. Aztán mégis történt valami, ami által egy pillanat alatt új megvilá-gításba helyeződtek az események. Ilyenkor szoktuk mondani, hogy: Újra látni a fényt az alagút végén. Ekkor a reménytelenség azonnal elillan, és agyunk újult lendülettel szervezi át azt a helyzetet, ami előtte sötétre festette lelkünk egét.
Mi történik ilyenkor? Miként alakulhat át egy reménytelen helyzet reménytelivé? Ez talán maga a csoda; vagy, ahogy az ókorban nevezték: „Deus ex machina”, vagyis Isteni közbeavatkozás. Vagy ez lehet az Eleve elrendeltség; netán az: Ahogy a Nagykönyvben meg van írva?
Akármelyik kort nézzük, mindig történtek megmagyarázhatatlan események, mindig voltak és lesznek is olyan emberek, akikkel megtörténik az, ami épp ésszel szinte felfoghatatlan. Bármelyikünk lehet az a személy, akivel egyik pillanatról a másikra történik meg az, aminek aztán a csodájára járnak. Egyál-talán kell-e kutatnunk azt, hogy mi-miért történik, vagy csak hagyni kell, hogy sodródjunk az esemé-nyekkel? Mindkettőt érdemes részben elfogadni, hiszen ez azon próbák sora, ahol olyan tapasztala-tokra tehetünk szert, ami aztán felvértez bennünket a későbbi időkre. Mert ugye az, aki kitűzött magának egy nemes, már-már emberfelettinek tűnő célt, az nem adja fel azt a megpróbáltatások idején sem, hanem a begyűjtött megtapasztalások révén újra megtervezi a céljaihoz vezető utat; vesz egy nagy levegőt és újra nekivág az ismeretlennek.
Aki nem adja fel sose, akinek nincs elérhetetlen cél, azt a Mindenható Istenbe vetett hit teszi legyőzhe-tetlenné, megállíthatatlanná. Igen, ez a hit adja azt az erőt, ami így már megsegíti az embert minden körülmény közepette. Aki nem hittel vág neki a célhoz vezető útnak, az lehet bármennyire felkészült, bármilyen erős és okos, mégis az elbukásra van ítélve már az elindulásakor.
A hit legfőképpen azt az alázatot jelenti, amivel képesek vagyunk elfogadni emberi gyengeségeinket, és ami által megszerezhetjük magunknak azt a méltóságot, hogy példaképként tekintsenek ránk. Amikor a hitünk segítségével úrrá leszünk a lehetetlennek tűnő kihívások fölött, leküzdünk minden akadályt és a célunkat elérve példaként állunk a minket szemlélők előtt, akkor se felejtsük el az alázatot, hiszen csak így lehetünk méltóak arra, hogy felnézzenek ránk.
Aki már elért célokat, aki tudja mi az a megpróbáltatás, az ne felejtsen el ezekről is nyíltan beszélni; hiszen a sikerek csak akkor váltanak ki igazi, őszinte elismerést, ha elmondjuk azt is, hogy milyen volt az, amikor a test elerőtlenedett és megrogyott a lélek; sőt, azt is mondjuk el, hogy kihez fohászkod-tunk, kinek az irgalmáért esedeztünk akkor?
Közelmúltunk legnagyobb zsenije, Albert Einstein is kijelentette, hogy amikor az anyag atomjait, elektronjait vizsgálta, akkor minden kísérletnél eljött az a pillanat, amikor az emberi elme meghajolt és elfogadta Istent. Akár Einstein kijelentését, akár a saját sorsunk eseményeit vizsgáljuk, be kell ismernünk, hogy önmagunkban csak sebezhető, biológiai lények vagyunk és semmire se mennénk, ha nem lenne hitünk. A hit megélése csak az embernek jár ezen a bolygón; éljük meg hát teljes alázattal ezt a kiváltságot.
Ha ezt nem tesszük, akkor úgy járhatunk, mint a Titanic, amit elsüllyeszthetetlennek tartottak; és amikor először vízre bocsájtották, akkor – az alkalomhoz illő szokás szerint – egy üveg pezsgőt dobtak az oldalának, és azzal a pökhendi felkiáltással hergelték a Sorsot, hogy: Na, akkor Isten nélkül!
A többit mindenki tudja.
Leitert András