Van egy kép a szobám falán – úgynevezett bőrkép –, ami egy erdei utat és egy, az út mellett álló egyszerű kis házikót mutat. Ha résztvevőként odaképzeljük magunkat a képen látható környezetbe [arra az útra], akkor feltehető az a kérdés, hogy abból a szemszögből nézve éppen elhagyjuk-e az otthonunkat és csak egy pillanatra visszatekintünk; vagy épp egy messzi útról érkezünk meg oda, amit az otthonunknak nevezünk. Már jó néhány vendégemtől megkérdeztem, hogy a kép témája a megérkezést mutatja-e vagy inkább a távozást jeleníti meg. A válaszok különbözőek voltak; ki így látta, ki úgy. Igaz az is, hogy a megkérdezettek mindegyike más és más foglalkozási terület képviselője volt (lelkész, orvos, mezőgazdász, autószerelő); és az is igaz, hogy minden megkérdezett személy addigi – általam többé-kevésbé ismert – életútja az tartalmazott nagy örömöket és nagy kudarcokat (tragédiákat is) egyaránt. Ráadásul a pillanatnyi lelkiállapotuk sem lehetett egyforma; ami szintén hatással lehetett a képpel kapcsolatos véleményükre. Abban viszont mindannyiuk egyetértett, hogy az „otthon” és a „haza” jelképisége nemcsak magasztos, hanem túl is mutat a tárgyi valóságokon; mintegy Teremtői szintre emelve ezeket a jelképeket.
A nagy és ismeretlen utakra való elindulások, vagy az éppen onnan való megérkezések hatásai biztosan megérintették már legtöbbünk lelkét; arról nem is beszélve, hogy az otthonuktól távol élők mindegyike előbb-utóbb haza vágyik. Akarja látni a hozzátartozóit, meg akarja simogatni a szülőháza falait; meg szeretné érinteni az udvari diófa törzsét, amibe még gyerekként vésett a bicskájával olyan jeleket, melyek ma is látszanak. Minél több év távolából sírjuk vissza a még létező vagy a már nem is létező emlékeket, annál keserűbbek a könnyek, és annál inkább vágyjuk a visszatérést, a hazatérést. Arra azért időnként még rágondolunk, hogy az otthonról való elinduláskor még telve voltunk megingathatatlannak vélt magabiztossággal, elhatározottsággal; de nem tudjuk sosem megfejteni, hogy ezek mikor és hová illanhattak el.
A bölcs szülők engedik gyermekeiket elindulni a választott út megismerésére, ha annak itt az ideje; mert mindennek eljön egyszer az ideje. A visszatérésnek is egyszer eljön az ideje, és bizony az is gyakori, hogy ez a bűnbánatunk könnyeitől nedves ruhánkban történik meg. Mert a világi világ fényei legtöbbször annyira vakítóan élesek, megtévesztően ragyogóak, hogy elveszíthetjük miattuk az oly’ sokszor megidézett szülői tanácsokat, a bennünket féltő intelmeket. Bár a világi világnak nemcsak fényei vannak, hanem sötét, és még sötétebb bugyrai is, ahol a sötétség épp annyira vakká tesz, mint az erős fény.
De nincs az a világi sötétség, amely valaha is képes lenne eltakarni előlünk a teremtő Isten irányt mutató világosságát. Igaz, hogy ez a fény nem vakító és nem hivalkodó, és leginkább a lelki érettség segít abban, hogy meglássa az emberfia; bár a nagy baj is gyorsan látóvá teszi annak a lelkét, aki eltévedt a félrevezető fények és árnyak között.
Az előbbiekben említett kép, az erdei út mellett megbúvó kis házikóval számomra a hazatérést jelenti, de ez sok évvel ezelőtt még nem így volt. Akkor még tévelyegtem a világi útvesztőben és valószínű, hogy nem is gondolkodtam el ennek a képnek a jelképein; bár ezt manapság is inkább csak érzem, mint tudom. Hiába, be kell látnunk, hogy az emberek zömének éppúgy meg kell érnie arra, hogy meglássa a Teremtő fényét, mint ahogy a termés megérik a gyümölcsfán. Sőt, szerintem jót is tesz az embernek, hogy zord életkörülmények teszik látóvá a lelkét; mert az érte való küzdelem felemeli a lelket és megingathatatlanná is teszi azt.
Egyre többen vannak olyanok, akik küldetést is felvállalnak azzal, hogy elmondják a saját hitük szárba szökkenésének és megerősödésének történetét; megvallják a hitüket és méltó példaként állnak előttünk, akár élethosszig is. Bár nem kis felelősség ez, de ez a kötelezettség áthatja a hitvalló egész további életét is.
Hálatelt szívvel köszönöm/köszönjük Andrea!
Leitert András
Fotó: pxhere
