Az általános iskolában harmadikos diákjaim a mesterséges intelligenciát hívták segítségül, hogy a házi feladatként feladott fogalmazást elkészítsék. Két barátom is azzal próbálkozik, hogy verseket zenésítsen meg az AI alkalmazások egyikével. Sőt, az evangélium betáplált igeverseivel dicsőítő énekeket alkotnak ugyanezzel a forradalmian új, és legalább annyira szokatlan módszerrel. Arra is láthattunk már példát, hogy mondjuk a nem éppen dicsőítésvezetésükről elhíresült Freddie Mercury vagy Ed Sheeran előadásában hallhatunk közismert, Istent magasztaló énekeket. A finom lelkiismeret mégis egyértelműen aggályosan közelít a mindentudás internetes megoldásaihoz. Főképpen akkor, ha istendicséretről van szó. Helyes vagy helytelen – és ha igen, milyen mértékig – a mesterséges intelligencia használata a dicsőítő énekek „komponálásakor”?
A 22-ik zsoltár egyik mondata: „pedig te szent vagy, aki Izrael dicséretei között lakozol”. A zsoltáros egyértelműen kijelenti, hogy Isten személyesen jelen van, miközben Őt dicsőítjük. Az énekes dicsőítés forrása pedig az Isten tervére, egyáltalán Isten tulajdonságaira kimondott, elfogadó igen. Az Isten előtt meghajló, őt dicsérő ember elismeri Isten nagyságát, mindenhatóságát, szeretetét. Ez a szeretet pedig az Isten ránk vonatkozó tervében érhető nyomon. Ám ez az isteni elképzelés sok esetben nem egyezik a mi terveinkkel. Mégis az Istent dicsőítő ember kijelenti, hogy Isten jó, és az Ő terve minden helyzetben tökéletes, szeretete pedig az égig ér.
A dicsőítés tehát egy teljes embert igényel.
Ennek az odaadásnak hallható formája, amikor az ember szavakba önti ezt az Isten iránti hódolatot és az Ő nagyságának és tökéletességének elfogadását. Ezt dalba öntött, akár zenével kísért előadásban jeleníti meg. Miközben ezt teszi, az összes érzelme, teste lelke, teljes személye megnyílik Isten szeretete előtt. A teremtéskor gégéjébe szerkesztett hangszalagokkal az ember áldja a Teremtőjét.
Mondhatnánk, hogy a legőszintébb zenei magasztalás, amikor az ember ezekkel a hangszalagokkal szólaltat meg dallamokat, közösségben akár több szólamú énekeket. És valóban: aki már megtapasztalta a szívből történt magasztalás természetfelettiségét, egyetért abban, hogy az énekhangra épülő istendicséret közben bizonytalan időre
megszűnik a minket körülvevő külvilág.
A hangszeres kíséret szolgálja az énekes magasztalást, ám néha önálló életre kel és mintegy helyettesíti az emberi énekhangot ugyanazzal a céllal. Az egyre összetettebb hangszerek, később az elektronikus eszközök megjelenésével egyre cizelláltabb művek születnek meg mind komoly-, mind könnyűzenei stílusban. És már ezen a ponton felmerülhet a kérdés, vajon ezzel még őszinte és tiszta marad még az emberi dicsőítés?
A multitrack és HD hátterű színpadi muzsikával és a szintetizált hangok egyre nagyobb arányú megjelenésével a valódiság és az igaz-nem igaz dilemmája erősödik fel. Végül eljutunk a napjainkban egyre nagyobb hangsúllyal jelentkező mesterséges intelligencia használatának megjelenéséig a dicsőítő zenében.
Dalszerzőként az lenne az azonnali válaszom, hogy ez megöli a valódit, és lényegében csalásra épül. Ám amint közelebb megyünk az AI-jelenséghez, már nem lehetünk ennyire kategorikusak. Ex catedra nem mernék pálcát törni az új trend használata felett. Ugyanis aki „betáplálja” az alkotás szempontrendszerét, mondhatnánk úgy is, meghatározza az „összetevőket”, valamilyen határozott és tudatos, igaz szándékkal teszi, amellyel Istent akarja dicsőíteni. Ebben a szándékoltságban pedig minden bizonnyal benne rejtőzik teljes valója, hite és Isten iránti odaadása. Az internet minden bölcsességével rendelkező AI pedig végül kiadja az általa megfelelőnek „gondolt” művet, illetve dicsőítő éneket vagy klasszikus, illetve akármilyen stílusban helytálló Istent magasztaló művet.
Ismerjük el, bármelyik oldalon is érvelünk a jelenséggel kapcsolatban, hogy azért jelentős különbség fedezhető fel az ódivatú és a vadonatúj alkotási folyamatokban.
A művészet lényegének szempontjából
akad valamiféle lemaradás, amely a mesterséges intelligencia hátrányaként jelentkezik. Mégis játszunk el kicsit a gondolattal, hogy mennyiben léptünk-e már rá erre a hagyományos szempontból vitatható útra, amikor már nem papírra vetjük a hangjegyeket lúdtollat időnként tintába mártva, hanem fejlett és önmagát visszajátszó kottaíró programokat használunk, „bemidizve” a fülünk által kipróbált hangsorokat és ütemeket.
Vagy gondoljunk bele abba, hogy az alkotás és a hangrögzítés, illetve előadás során ma egyre nagyobb hangsúlyt kapó produceri tevékenység nem nevezhető-e – kisebb fajta leegyszerűsítéssel – bio AI-nak? Hiszen lényegében a művész átadja az eredeti szándékát és gondolatait a producer kezébe, aki „ráncba szedi” az eredeti alkotói szándékot és annak megformálását. Nem véletlen a kérdés a művész részéről a „végterméket” szemlélve, hogy vajon ezt még ő alkotta, és ugyan hány százalékban?
Nem szándékozom eldönteni az általam felvetett kérdést. Ám fontosnak tartom, hogy helyesen és felelősen kezdjünk el gondolkodni arról, hogy mennyiben és milyen mértékig tekinthető a mesterséges intelligencia a művészet legális és morális szempontból korrekt eszközének, és
vajon mennyiben veszi át a „gép bölcsessége” az alkotás személyhez köthető és tartozó kompetenciáit?
Nem hal meg az emberi lélek, ha már csak a művi robot dicsőíti Istent, aki valódi? Vagy talán erre vonatkozna Jézus evangéliumi kijelentése: „ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak megszólalni”.
(Tisztelettel megjegyezném: cikkem minden szava egyedi, a saját kútfőmből ered. Még.)
Gável András
