Január 18-án, szombat este 18:00 órakor a 3in1 zenekar bemutatja az Úgy legyen című liturgikus misekompozíciót. A szentmisét Csépányi Gábor atya celebrálja, az elhangzó misetételek pedig Machalik Kriszti szerzeményei – illetve ebben a formában azt lenne helyes írni, hogy „az én szerzeményeim”, csak valahogy ez olyan furcsa érzés. Talán mondhatom általánosságban, hogy az ember mindig nehezebben ír/beszél magáról, mint másokról, de most szeretnélek titeket is egy kicsit beengedni abba, hogyan született meg bennem ez a mű.
Ha zenét írok, annak van egy nagyon tudatos oldala, a kiindulópont viszont általában egy teljesen szürreális helyzetben érkező gondolat – a buszon, sétálás közben, vagy épp munkában, az ebéd utáni mosogatás során egy dallam betapad a fülembe, és ha nem tudok tőle szabadulni, akkor tudom, hogy valamit kezdeni kell vele. A telefonomon elég sok olyan hangjegyzet található, amikor egy ilyen dallamot próbáltam dúdolással rögzíteni anélkül, hogy a körülöttem lévők teljesen bolondnak gondolnának…
Számomra a zene olyan, mintha ismernék még egy nyelvet.
És ahogyan egyébként a saját anyanyelvünkön tudunk a legjobban imádkozni, a zenében is megjelenik, hogy azok a dalok, amelyek már a saját szerzeményeink, a saját szavaink, sokkal erősebb és mélyebb imádságként működnek nálam.
Ennek okán már mozgott bennem, milyen különleges, ha az ember a legszentebb áldozathoz kapcsolódóan tud zenét írni, hiszen ez a legmélyebb kapcsolódás a szentmiséhez, amit én zenészként el tudok képzelni.
Ez eddig mind szép és jó,
de álszentség lenne azt állítani, hogy nem volt egy nagy adag tudatosság is a zeneszerzés során,
amire szerintem szükség is van, főleg akkor, ha az ember több, egymással összefüggő dalt készül írni. Az egyik legfőbb szempontom az volt, hogy a jelenleg ismert és általunk játszott misetételeket férfi zeneszerzők írták – elég természetes módon férfihangra. Addig nem is ütköztem problémába, amíg egy-egy alkalommal nem kellett egyedül játszanom egy szentmisén, és rá nem jöttem, hogy ezeket a dalokat nem tudom eredeti hangnemben elénekelni, mert az én alt női hangomnak ezek túl magasak. Ha az ember egyedül énekel, nem lehet elvárni, hogy a „nép” énekelje a dallamot, én meg majd a megszokott kis alsószólamomat ráéneklem, mert nekem az a kényelmes.
Szóval amikor az első betapadt dallamoknak próbáltam hangnemet keresni, egyértelmű volt számomra, hogy olyan dalokat szeretnék írni, amelyeknek a főszólama kényelmesen elénekelhető a női gitáros kántorok számára. Ehhez aztán társult 1-2 felsőszólam, így reményeim szerint mindenki megtalálja benne azt a dallamot, amivel a legjobban be tud kapcsolódni az éneklésbe.
Volt hangnemem, voltak elképzeléseim, már néhány tétel készen is volt, amikor egy esti misén a hegedű és a fuvola együtt szólalt meg, és a mise végére nagyon erősen éreztem, hogy én is ezt akarom – szóval a meglévő tételeket is áthangszereltem, így kezdett kialakulni a végleges hangzás. A tudatosság és a lélek sok ponton találkozik egy ilyen folyamatban: néha erősítik egymást, néha pedig el kell dönteni, mi a fontosabb.
A mise ugyanis nem koncert, nem az a cél, hogy olyan zenét írjak, amit csak én, vagy csak a mi zenekarunk tud elénekelni, a többiek meg hallgassák szépen áhítattal.
A szentmisén a zenének alázattal kell szolgálnia a liturgiát és a közösséget, segítenie, hogy mindenki egyre inkább azt érezze: a saját nyelvén, a lehető legmélyebben imádkozik és kapcsolódik a liturgia történéseihez. Ez néha megkívánja a „nagy művészi elképzelések” elengedését, ugyanakkor segítséget is ad, hogy mi az az út, amin menni kell.
A lélek és a tudatosság egyensúlyát keresi ez a misekompozíció. A liturgikus szövegeket megtartva, a szabadságot engedő miseénekeknél a saját szavaimat, érzéseimet megmutatva. Most még csak remélem, hogy egy közös nyelvet találtam, amin együtt tudunk imádkozni. Január 18-án este majd talán ki is derül.
Machalik Kriszti
