„A művészetet nem lehet megérteni. Az ember nem veszi birtokba. A művészet vesz engem birtokba. És akit hatalmába kerít, az örökre ott marad, hozzákötve. Akiket szépségének sugara eltalált, azok örökre magukkal hordozzák ezt a jelet” – így vélekedik Johannes Hartl a „Tűz a szívemben” című könyvében, párhuzamba állítva a művészet és az ima folyamatait. A szerző elutasít minden funkcionalista megközelítést. Szerinte a hasznosság és a hatékonyság nem mérhető se az Istennel töltött időn se az örök szépség földi leképezésében. Micsoda hátrányból indul a művészet a világ hasznos dolgaival futott versenyben. Ha pedig kifejezetten keresztény üzenetű művészetről van szó, ez a hátrány csak sokszorozódik. A keresztény könnyűzenei istendicséret pedig már halmozottan hátrányos helyzetű. Az augsburgi Imádság Háza vezetőjének közelmúltban megjelent könyvéből szemezgettünk.
„Az ima művészet. Olyan művészet, amely sokat követel. Kéz a kézben jár az időpocsékolással. Művészet, amely végtelenül szép, de végtelenül igényes kell, hogy legyen. Művészet, amely önmagáért van, és csak ott találja meg értelmét, ahol már nem kötelezi semmiféle miért.
Féktelen. Az alkotó és az alkotás között önmaga kedvéért művelt játék, amelybe bele van ültetve a határtalan szépség utáni vágyakozás.
A puszta funkcionalizmus az igazán emberi valóság halála. Aki imádkozik, elkezdi kivonni magát a gyors hasznosság diktátuma alól. Valaki mást szolgál. Olyasmit tesz, aminek első látásra semmi értelme. És olyasmit, amit végül is nem lehet egy az egyben mérni a hatékonyság skáláján. Az ima egy olyan Isten objektív méltóságáról tanúskodik, aki felülmúlja a földi dolgok értékeit. Ahogyan a művész is tanúságot tesz a szép és az igaz objektív méltóságáról, amely az evilágiban való kifejezésre hív.
Természetesen minden művészethez szükség van gyakorlásra. Végül is a „művészet” szó is a „művelni” szóból ered… Ha a művészet a tudásból eredne, akkor „tudászatnak” hívnák. Az imádságnak köze van a gyakorláshoz. „Taníts meg minket imádkozni” – kérték a tanítványok (Lk 11,1), és úgy tűnik, Jézus ezt a kérdést tartotta a legértelmesebbnek. Készek vagyunk-e gyakorolni az imádságot, mint egy művészetet?
A művészet végül is mélyen kiteljesíti az embert. A kérdést, hogy akkor végül is mi értelme van a művészetnek, csak az teheti fel, akinek nincs művészeti érzéke. A művészet választ ad az értelmesség kérdésére. Az ember a szépségre van teremtve, és csak ott válik teljesen emberivé, ahol a szépséget szolgálhatja.
A kreativitás az emberi szív DNS-ébe van írva.
Jaj annak az életnek, amely már nem képes a szépséget önmagáért ünnepelni.
Ahol a művészet haszontalanná válik, ott puszta kézművesség vagy olcsó reklám lesz belőle. Ahol a művészet nem lehet többé önmagáért való és a saját törvényeit követő, ott elcsépelt, hamis és üres lesz. Ugyanez történik az imával is, ha csak célokat szolgál. Az ima még a kívánt imameghallgatásokat is megadja. Mindez igaz. De nem minden!
Az ima művészet. És ezért önmagát igazolja, és végső soron nincs szüksége másra. Az ima művészet. És ezért él a szépségből és az örömből.
Ez az imádság, amelyre Isten vágyik: céltalan művészet, a szépség önmaga kedvéért való játéka. Egyszerűen a szabadság és nem a kényszer motiválja.
Isten számára teremtettél, és életed csak a Neki való céltalan pazarlásban találja meg beteljesedését. Minden művész a maga módján tanúságot tesz erről az igazságról. Mindegy, hogy tudja-e már, hogy Isten volt az, aki a „szépség” szót az ember szívébe véste, vagy sem.
János apostol leveleinek egésze a szeretetről szól. De mi az igazi szeretet? János válasza egyértelmű: látod a kereszten. Szeretnéd tudni, mi a szeretet? Nézz rá. Az igaz Isten, aki igaz emberré lett, és aki engedte, hogy királyi vére a Golgota köveire csorogjon. Egyszerűen így. Értem és érted. Így ismerhetjük fel, hogy mi a szeretet.
Az imádságban is minden a szeretet körül forog. Ha nem tudsz szeretni, nem tudsz imádkozni sem. Mert az ima szeretet.
És megtanulni imádkozni azt jelenti, hogy megtanulunk szeretni. A játék szépsége. A tiszta lét céltalansága. Sehol sem nyilvánvalóbb, mint amikor az ember imádkozik. Az élet szépsége, amely végső soron a szerető Isten által kitalált játék.
Az ima azt jelenti, hogy megtanulok szeretni. És nincs szeretet odafigyelés és teljes jelenlét nélkül. Sosem vagyok egészen ott. Elmulasztott élet! A találkozás és az igazi kapcsolat eljátszott lehetősége. És: elmulasztott szeretet. Merthogy nem éppen itt kezdődik és ér véget a szeretet, ez a hatalmas szó? Nem éppen ott kezdődik és végződik, ahol hagyom a másikat létezni, és hálásan elfogadom őt annak, aki és amilyen? Ahol hagyom, hogy legyen, anélkül, hogy megérteném. Ahol meghagyom a titkát. Ahol arra fordítom a figyelmemet és az időt, hogy teret adjak neki. Ahol odaadom az életemet, hogy ő legyen.
Az imádság minden órája ellentét és meghívás.
Ellentét a kicsinyes, ám fontosnak vélt dolgaim és az általa fontosnak tartott dolgok között. A szeretet kihűl, ha már nincs helye annak, amit Mária csinál, vagyis, hogy ül Jézus lábainál és hallgat. létezés és érzékelés. Ebből él minden kapcsolat. Ebből él a szeretet. Ebből él az Istennel való élet. Az ima felhívás, hogy ne csak az én történetemet meséljem el az életemmel. Hanem hagyjam, hogy
a saját történetem egy nagy történettel olvadjon össze.”
Forrás: Johannes Hartl, Tűz a szívemben, Vigília Kiadó, Budapest, 2024.