Remény nélkül nem lehet Istent dicsőíteni – A szent év üzenete

2025-ben a katolikus egyház különleges kegyelmi időszakot él át. Ferenc pápa előző év karácsonyának szentestéjén nyitotta meg a vatikáni Szent Péter-bazilika szent kapuját. Ezzel kezdetét vette a szentév. Hagyományosan huszonöt évente hirdetik meg ezt az időszakot, illetve néhányszor rendkívüli szentévet is ülnek. „Spes non confundit”, magyarul: „A remény nem csal meg” – ezzel a címmel megjelent pápai bullával hirdette meg a Szentatya az egyházi jubileumot, amelynek eredete a választott nép gyakorlatában található meg. Mózes törvénye előírta ugyanis, hogy minden ötvenedik esztendőt meg kell szentelni. Ilyenkor felszabadulást hirdettek a nép minden tagja számára. Örömünnep volt, tele irgalommal, az embert körülvevő természet tiszteletével és az adósságok elengedésével. Ma számítógépes nyelven azt mondhatnánk, hogy benyomták a „reset” gombot.

A katolikus egyház a Jézustól kapott felhatalmazásához hűen, Isten nevében ajándékozza meg a keresztény híveit, hogy a már megbocsátott bűneik ideig tartó büntetése elengedésre kerüljön. Mindenki, aki az úgynevezett „búcsú” minimális követelményeinek megfelel, isteni amnesztiában részesülhet. Ugyanez a kegyelmi többlet azonban azok számára is felajánlható, akik önmaguk számára érdemeket szerezni már – helyzetükből adódóan – képtelenek a földi életből történt eltávozásuk után. A „küzdő egyház” tagjai erre az érdemszerzésre azonban még képesek, hogy a teljes mennyei boldogság állapotába még el nem jutott lelkek bejuthassanak az Isten égi trónja körül álló fehér ruhába öltözöttek, szent seregébe, a „dicsőséges egyház” közösségébe.

Minden bizonnyal az égiek pedig drukkolnak, könyörögnek, közbenjárnak a földiekért, értünk, hogy a szívünk még nyitottabb és szabadabb lehessen Isten mindent adó mennyei szeretetének akadálymentes befogadására.

Az idei szentév mottója: a remény zarándokai vagyunk.

Vajon miben áll a remény, és hogyan segíthet bennünket hozzá, hogy az Atya szeretetének befogadói, azaz igazi dicsőítők lehessünk?

A Biblia nagy dicsőítőire jellemző, hogy olyan helyzetben kell tudniuk igent mondani Isten tervére, amikor az a terv nem látszik vagy éppen csak homályosan sejthető. Ábrahám fiának, Izsáknak feláldozásában, a választott nép egyiptomi szabadulástörténetében, Dávid számos zsoltárában, Jób történetében, Eszter királyné döntésében, Mária igenjében, a napkeleti bölcsek más útjának választásában, Péter vízre lépésében, Jézus getszemáni vérrel verejtékezésében, az apostolok és az első vértanúk életében legalábbis erre látunk követendő példát.

Mondhatnánk, hogy egy nagyjából reménymentes övezetben kellett teljes bizalmukat bizonyítani Isten feléjük intézett meghívásával kapcsolatban. Ennek ellenére mégis telve vannak reménységgel döntésükben, és tesznek egy lépést az emberileg bizonytalan irányába, amelyet azután további lépteik ismételnek meg. Mégis mi az, ami ekkora bátorságot volt képes adni számukra?

Vajon mitől nevezhetünk valamit reménynek? Először is szögezzük le, hogy a remény nem egy érzelmi hozzáállás. Nem a ködös jövőben való bizonytalan tapogatódzást jelent, hanem annak alapja a jövőre vonatkozó bizonyosságon alapuló hit. Vagyis

a reménynek mindenképpen szükséges, hogy legyen sarokköve. Enélkül nem remény a remény.

A hit, a remény és a szeretet egymást segítő isteni erények. Az Isten megelőlegző szeretetét megtapasztaló ember, befogadja Isten valóságát és jelenlétét az életébe a hit segítségével. Ez a hit pedig a remény biztos és kimozdíthatatlan alapjává válik.

A bibliai dicsőítők már mind megtapasztalták Isten nagy szeretetét, és az életette őket, meghatározta döntéseiket és cselekedeteiket. Amikor azonban Isten küldetést ad nekik, és elhívja őket kényelmesnek érzett pozíciójukból, ennek a korábban megtapasztalt és szilárd alapú bizonyossággá erősödő hitüknek köszönhetően igennel felelnek Isten tervére, mert tudják, hogy Isten nem hagyja el őket soha. Isten folyamatosan megtapasztalt jelenléte az erejük. Még abban a helyzetben sem, amely kellemetlen, kényelmetlen és talán kilátástalan is.

Isten dicsőítése tehát abban áll, hogy az Atya szeretet-tervére pozitív választ adunk.

Akkor is, és jellemzően főképpen akkor, amikor nem látjuk az isteni elgondolással kapcsolatos következő lépést. Az emberi számításaink alapján bizonytalanra felelünk reménységgel, mert a hitünk és a megtapasztalt isteni szeretet ebbe az irányba hajt bennünket.

A zenei dicsőítéseink motorja is a hiten alapuló remény, amely az előzetesen megtapasztalt szeretet miatt születik meg bennünk. Ezért írja Pál apostol a csodálatosan megkomponált himnuszában, hogy ez a három – a hit, a remény és a szeretet – soha nem múlik el. De ezek közül a legfontosabb a szeretet, mert az mindennek a kiindulópontja. „Szeressük Istent, mert ő előbb szeretett minket” (1Jn 4,19).

A szent évben van lehetőségünk felfedezni a reménységünk okát, követve a bibliai dicsőítők jeles példáját. Péter apostol felszólításának engedelmeskedve, meg kell tudnunk felelni minden helyzetben a reménységünk okáról. Érdemes tehát meglátnunk az Atya szeretetét az életünkben.

Miután megismertük a szeretetet, felgyullad bennünk a hit lángja, amely nem engedi kihunyni a remény izzó parazsát.

Ehhez elengedhetetlen, hogy kapcsolatban legyünk Istennel. Erre szolgál az ima. Beszélgetés és művészet. Csak úgy, önmagáért és haszonlesés nélkül. Kölcsönös figyelemmel, ahol Jézus szól hozzám. Persze csak akkor, ha hagyok erre időt neki. Sokszor alakul úgy, hogy mi elmondjuk a saját, fontosnak vélt dolgainkat, de egyáltalán nem figyelünk a válaszára. Időt pedig nem hagyunk neki. „Belefojtjuk” a szót. Azután pedig sopánkodunk, hogy nem szól hozzánk, és elkedvetlenedünk. Kialakult, magunknak köszönhető szomorúságunkban a szeretetet sem tapasztaljuk meg, amely bár árad felénk, de mi elzárjuk magunkat előle.

Adjunk időt Istennek! Csak úgy.

És megtapasztaljuk, hogy ő szól hozzánk és árad a feltétel nélküli, és mindent megelőző szeretet. Nem azért szeret Isten, mert megérdemelné bármelyikünk is, hanem ingyenesen és vakmerő módon. Hogy arra képesek legyünk válaszolni. A tökéletes szeretetre a mi tökéletlen szeretetünkkel. És ennek nyomában azonnal megjelenik a hit és a remény. Amely aztán még mélyebb kapcsolatra hajt minket az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel. A reménységünk oka az lesz, hogy megismertük az egyetlen Szeretetet, amelyre az életünk válaszol. Az ilyen, Isten szeretetére feleletet adó élet pedig dalra fakad. Dicsőíti Istent. Csodálatos, a Szentháromságot magasztaló énekekkel és a világot felébresztő allelujákkal! A győztesek seregének és az angyalok velünk egyesült kórusának háromszor kikiáltott Sanctus hangjaival!

Remélem, az idei szent év minél többünket arra hív majd, hogy elkezdjünk végre istenien dalolni…

Gável András