93 éves korában a mennyei hazába költözött Varjú Imre atya, aki 69 éven át szolgált Jézus paptársaként. 2021-ben a Vasárnap nevű lap Pengető című rovatának vezetőjeként alkalmam volt mélyebben is elbeszélgetni vele. Az akkori beszélgetésünkből hozok ide újra néhány számomra is emlékezetes, főképpen a könnyűzenei liturgikus zenét érintő részletet. A hazai katolikus könnyűzene elindulását segítő katolikus lelkipásztor személyisége és szinte mindig derűs kisugárzása paptestvérem plébánosaként is mély benyomást gyakorolt rám.
– A sokat tapasztalt embert kérdezem arról, hogy a kommunizmus idején milyen szerepe volt az egyházi könnyűzenének?
– Újpestmegyeren voltam káplán. Ott ismerkedtem meg még a Tóth Jóskáékkal. Az ő énekkarába tartozott Sillye Jenő is. Aztán én Jenőékkel olyan jó kapcsolatba keveredtem, hogy elkezdtem őket meghívni. Elvittem a csapatukat Krakkóba, illetve Délvidékre. Amikor aztán elindultak a kismarosi, aztán a nagymarosi találkozók, akkor ők már repültek a saját szárnyukon. Emlékszem, amikor még Borsosberényben szolgáltam, volt egy olyan passiónk, amelyben Darvas Iván szavalt, Jenőék pedig énekeltek. Ezekre az alkalmakra az egész nógrád megyei titkos rendőrség fel volt készülve. Nem tudták, hogy mi lesz abból, hogy tömegek gyűltek össze a borsosberényi kistemplomba. Még a tér is tele volt. Ez volt az első olyan próbálkozás, amikor ezen a zenén keresztül és Jenőék szolgálata révén megpróbáltunk valamit tenni. A hívek feléjük irányuló hálája abban is megmutatkozott, hogy amikor itt énekeltek, a hívek összeadtak egy nagy teherautóra való tojást és sonkát. Két autó vitte azt a rengeteg élelmiszert Budapestre nekik.
– A későbbiekben is tartották a kapcsolatot, annak ellenére, hogy sokan – főképpen egyházzenészek – helytelennek tartották a gitáros megszólalást a templomban?
– Később, a pestszentlőrinci szolgálati helyemen szintén teret adtam Jenőéknek. Kezdetben, érthető módon, többen ódzkodtak ettől a teljesen új zenei megszólalástól. Azonban éppen a Jenőék voltak azok, akik hiteles életű keresztény emberek voltak. Mindez magát a stílust is hitelesítette az egyházban. Ez a fajta zene új volt még akkor az egész világon.
– Igen, a keresztény könnyűzene végül valóban otthonra lelt az egyházban. Állami részről is érték önt atrocitások amiatt, hogy pártfogásába vette ezt a zenét és a fiatalok mélyben szerveződő, evangéliumi mozgalmait?
– Engem nem a zenei stílus, hanem ötvenhat miatt ért fenyegetés.
Amikor a forradalomnak vége lett, kimentem a Bakáts téri kórházba. Ám ottrekedtem, mert rám jött a november negyedike. Nem tudtam már hazamenni. Vasárnap reggeltől péntek délig nem tudtak rólam semmit. Mentek a harcok. De sokan nem tudták, mi az igazság. Főleg vidéken nem. Mást mondott a Szabad Európa Rádió, mást a Magyar Rádió, mást mondtak az újságok. Azért, hogy ők tisztán lássanak, négyen összeálltunk, és kézzel sokszorosítottuk az események leírását, hoszonnyolc oldalon keresztül. Mert mi ott voltunk az események közvetlen közelében. Az Amit láttunk és hallottunk című brosúrát készítettük el. Háromszáz példányban sokszorosítottuk – bár ezt tilos volt akkoriban – és szétküldtük az országban.
Én ezért a tevékenységemért kaptam első fokon hét évet, másodfokon négy évet.
Aztán jött a konszolidáció: mindenkinek megfelezték a büntetését, és csak két évet kellett leülnöm belőle.
– Melyik börtönben?
– A Gyorskocsi utcában hallgattak ki, aztán a Markóba vittek az elsőfokú tárgyalásra. Utána Vácra szállítottak. Ott következett a másodfok. Az utolsó, majdnem egy évet a márianosztrai börtönben töltöttem. A Szűzanyánál. Csak nem nagyon mehettünk akkor a templomba. Egyáltalán nem.
– Máshonnan olyanokat is hallani, hogy az egyházenészekhez hasonlóan a kommunisták nem nézték jó szemmel az egyházban elinduló könnyűzenét. Miért jelentett ez fenyegetést a rendszerre nézve?
– Mert
ez a zene nagyon vonzotta a fiatalokat.
Nem szerették volna, hogy bennük hűség ébredjen az egyház iránt. De láthatjuk: hiába próbálták ők átnevelni a fiatalságot. A fiatalságnak lelke van. Nem tudták őket kiirtani. A fiatalos zene mögött igazi hit és lélek húzódott meg.
– Ezért támogatta azzal Sillye Jenő és Kovács Gábor közös oratóriumát, hogy helyet biztosított a pestszentlőrinci főplébánia-templomban a hangfelvételhez?
– Én csak megengedtem nekik, hogy jöjjenek. Egyébként nagyon tetszett nekem a darab. Nagyon lelkesedtem érte. Jenőéknek egy óriási darabja volt a Kristályóriás. A benne felhangzó Föltámadt, alleluja betétdal pedig hatalmas, hitvalló slágere lett a keresztény katolikus ifjúságnak. Ezt a dalt mindenki úgy énekelte Húsvétkor mint az őrült. Amikor II. János Pál pápa találkozott a Népstadionban a fiatalokkal, szintén egy emberként énekelte minden jelenlévő.
– Mi a véleménye a mai keresztény könnyűzenei számokról?
– Ma is szívesen hallgatom ezeket az énekeket, ha van nekik dallamuk. A hangerővel már gondban vagyok. Nem szeretem, ha nem lehet hallani az éneket, mert a zenekari hangerő elnyom mindent. Erre nem lenne szükség. Főleg a templomban nem szükséges. Véleményem szerint nem szükséges a templomi akusztikában erősítőket használni és verni a tamtamot önkontroll nélkül. Lehet, hogy már én vagyok idős ehhez a túlzott hangoskodáshoz. A templomban nem baj, ha visszafogottabbak tudunk lenni.
Lehet nyugodtan gitárral kísérni a liturgiát könnyűzenei módon, de a legfontosabb, hogy mindenki együtt tudjon énekelni.
Jenő dalait annak idején mindenki már kívülről fújta az egész országban. Az Eucharistnak is nagyon jó dalai vannak.
Gável András
Fotó: Szent Lőrinc Katolikus Általános Iskola
