Gável András Facebook-bejegyzésében a Márk evangélium egy epizódjáról elmélkedik. A szerző imáink megszokott attitűdjével állítja párhuzamba a Zebedeus fiúk, Jakab és János Jézushoz intézett kérését. Ha Jézus megígérte, hogy bármit kérhetünk az ő nevében Istentől, akkor vajon mi kivetnivalót találhatott a mennyei pozícióval kapcsolatban megfogalmazott vágyakon.
„ZEBEDEUS-SZINDRÓMA (Mk 10,32-45)
Mi is nagyon sokszor kezdjük ezekkel a szavakkal az imáinkat: »Mester, szeretnénk, ha megtennéd nekünk, amit kérünk!«
Ugye? És mi rossz van ebben? Mondanánk, hogy semmi, hiszen imádkozunk. Még Jézus is arra buzdította a tanítványokat, hogy kérjenek és kapnak, meg hogy bármit kértek a nevemben az Atyától, megadja nektek.
Mi pedig szorgosan kérjük mindennap a bármit.
Jakab és János, Zebedeus fiai is kérnek. Nem is akármit! Hercegek akarnak lenni Jézus oldalán a mennyei dicsőségben. Fészkelődnek és keresik az egyéni hasznukat: jó helyen akarnak ülni.
A többi apostol pedig úgy felhorkan, mint az orvosi rendelőben »öntevékeny« módon szabályokat alkotó betegek a sorrakerülés érdekében, akik ha valaki a beutalójával bekopog a rendelőszoba ajtaján árgus szemekkel, ugrásra készen figyelik a szemtelen helyezkedőt.
Vagyis mindenki egocentrikus. Nem kicsit, nagyon. Az egyéni hasznuk hajtja őket. Így kérnek, vagy így versenyeznek egymással. Pont olyanok, mint mindegyikünk. Emberek – szeretetperspektíva nélkül.
A Mester válasza: »Nem tudjátok, mit kértek!«
Nem tudják, mert rosszul kérnek. Pedig ha jól kérnének, megkapnák. Ahhoz, hogy jól kérjenek, át kell állítaniuk a fókuszt: magukról az Atyára.
A mi imánk is csak így lehet helyes, ezzel az orientációval:
»mire vágysz, Atya? A te vágyad beteljesüléséhez szeretnék mindent elkérni tőled.«
Ez lehet az ima lényege: az Atya akaratára igennel felelni. Az ő akarata szeretet. És ebben áll az ő eleve örök, eredeti igazsága is: üdvözíteni akar bennünket. Hogy boldogok legyünk és teljes legyen bennünk az öröm.
Jézus is erre utal, amikor megkérdezi a Zebedeus fivéreket, hogy ki tudják-e inni a kelyhet, amit majd ő kiiszik. Jézus kelyhe az Atya akaratának maradéktalan teljesítése. Ugyanarról a kehelyről van szó, amelyet elfogad a Getszemáni kertben: »…de ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd«. A keresztre kimondott igenjével pedig együttműködik hiánytalanul az Atyával, bemutatva neki a dicséret tökéletes áldozatát.
A mi imánk is akkor lesz helyes, ha mindig szerepel benne a »legyen meg a te akaratod«, ahogyan erre Jézus is tanított. Ekkor BÁRMIT kérhetünk majd, mert valóban »Jézus nevében« fogunk kérni. Atyacentrikus lesz az imánk.
Dicsőítés lesz és imádat, nem pedig az egyéni egocentrikus szükségleteink listájának ismertetése, és a nyugtalan skubizásé, hogy vajon teljesül-e a vágyunk.
A szívünk mélye pontosan tisztában van a megváltottságunkkal. Itt, legbelül teljesen egyesülhetünk Jézussal, aki megtanít minket helyesen imádkozni. Már csak az érzéseinknek, a gondolatainknak, a döntéseinknek és a földi szemünknek kell megtanítanunk, hogy érdemes ehhez a legbelső valósághoz igazodnunk, mert csak így születik meg bennünk a teljes békesség.
Többé már nem lesz fincsi a sátán fast-food boldogságburgere, ami tele van nyomva mesterséges színezékkel és egészségkárosító, hamis életízesítővel.
Legyen a mindennapi ételünk inkább Jézus eledele: »Az én eledelem, hogy annak akaratát teljesítsem, aki küldött, s elvégezzem, amit rám bízott«.
(Csak zárójelben a katolikusoknak, hogy senkit meg ne bántsak: Mária, Jézus édesanyja, és az én égi édesanyám ebben profi volt… Az Oltáriszentség vételekor, az áldozásban pedig – értsd: áldani az Atyát, bemutatni neki a mi részünkről is a dicséret áldozatát, amely Jézuséval egyesült – éppen ezt gyakorolhatjuk mi is Jézus tanítványaiként. Annyira menő, hogy ebben az egészben minden maximálisan logikus!)”
