Ma általánosnak mondható, hogy két táborra oszlanak a hívek: egyikük a kézbe áldozás lehetősége, másikuk a nyelvre történő áldozás kizárólagossága mellett foglal állást. Dolhai Lajos a liturgia.hu oldalon elérhető tanulmánya részletesen bemutatja a kézbe áldozás ősi, egyházi gyakorlatát. Sőt, az értekezésből világosan kitűnik az ősegyház gyakorlata, ahol a nyelvre történő áldozás szokása még teljes mértékben ismeretlen volt. Az alábbiakban a liturgiatörténeti írásból szemlézünk.
A keleti és nyugati egyház hagyományának dokumentumai arról tanúskodnak, hogy az első évszázadokban általános volt a kézbe történő áldoztatás és egészen a IX. századig nem volt szokásban a nyelvre és kovásztalan kenyérrel való áldozás. Már az un. Pectorius-féle felirat (II-III.század) is utal a kézből áldozásra, amikor a tenyérben tartott hal szimbólumába rejtve ábrázolja az Eukarisztiát (iktüsz ekhón palamaisz). A felirat szövege kifejezetten is mondja: „…Vedd a szentek üdvözítőjének mézédes táplálékát!
Ha éhes vagy, egyél kezedben van a Hal!”.
Tertullián (+215) A bálványimádásról szóló művében utal a kézbe áldozásra. „Istenhez, az Atyához emelni azokat a kezeket, amelyek a bálványok anyja…, azokat a kezeket az Úr testéhez emelni…, amelyek démonoknak adtak testet…Ó kezek, melyeket le kellene vágni”. A szövegösszefüggésből megtudjuk azt is, hogy Tertullián korholja azokat a keresztényeket, akik bálványokat készítettek, ill. miután a pogány isteneknek bemutatott áldozati adományt érintették, ugyanazzal a kézzel bátorkodnak érinteni az Úr testét. „Ezeket a kezeket le kellene vágni”, így fejezi be kemény figyelmeztetését Tertullián.
A kézbe áldoztatás legrészletesebb és legszebb leírását a jeruzsálemi Szt. Cirill müsztagogikus katekézisben(IV. szd.) találjuk meg: „Amikor odajárulsz, ne kinyitott tenyérrel és szétfeszített ujjakkal jöjj, hanem bal tenyered legyen jobb tenyered trónja, így fogadd az eljövendő Királyt, és tenyered hajlatába fogadd Krisztus testét, rámondva az Ámen-t. Elővigyázattal szenteld meg a szent test hozzáérintésével szemeidet, ügyelj rá, nehogy valamennyi is elmorzsolódjon belőle. Mert ha valamennyit is elmorzsálsz belőle, az olyan, mintha saját tested egy tagja menne veszendőbe. Mondd meg nekem: Ha valaki aranyport adna neked, nem tartanád-e igen óvatosan, nehogy valami is elvesszen belőle, és megkárosodj? Hát akkor nem fogsz-e még sokkal jobban vigyázni, hogy még egy szemernyi se essen el belőle, ami aranynál és drágaköveknél is értékesebb?”.
Ebből a leírásból is láthatjuk, hogy ebben az időben milyen nagy tisztelettel járultak szentáldozáshoz a keresztények, annak ellenére hogy még szó sem volt a nyelvre való áldoztatásról. Ebből az időből, a IV-V. századból más leírások is fennmaradtak, amelyek nagyon hasonlítanak az előbbi leíráshoz.
Aranyszájú Szt. János homiliáiból két szöveg különösen is figyelemre méltó. Az Efezusi levélről szóló homiliájában írja: „Mondd meg nekem odamennél-e venni az Eukarisztiát mosatlan kézzel? Úgy gondolom, hogy nem. Inkább nem mennél, mintsem hogy piszkos kézzel közeledj. Ebben a kis dologban ennyire figyelmes vagy, de bűnös lélekkel odamehetsz és veheted az eukarisztiát? Most a kezedben csak rövid ideig tartod az Úr testét, de a lelkedben örökre megmarad”.
A nyugati egyházatyák írásai9 is tanúskodnak a kézbe áldoztatásról. Szent Ambrus(+397) írja: „Kezünkkel tesszük szánkba az ételt…kezünkkel ajánljuk fel és fogadjuk a mennyei szentséget”.
A kézbe áldoztatás megszűnését és a nyelvre való áldozás elterjedését az Oltáriszentség tiszteletének koraközépkori megerősödése hozta magával.
A gótikus lelkiség hatására ez a későbbiekben mégcsak fokozódott. Ekkor vezetik be a szentmisébe az Úrfelmutatást, az elevatiót, hogy mindenenkit figyelmeztessenek az imádás kötelezettségére. Azután ez az a korszak, amikor a liturgia végzése egyre inkább csak a klérus feladata lesz.
A hívek már nem léphetnek be a templom szentélyébe, az adományokat nem felajánláskor, hanem mise előtt kell az oltárhoz vinni. Az énekeket már csak a schola énekli, a hívek könyörgése kimaradt a szentmiséből, a kánont már csak halkan imádkozza a pap és egy olyan nyelven, amelyet a hívek egyre kevésbé értenek.
Mindezek következtében egyre inkább csökkent az áldozások gyakorisága. A korszellemnek megfelelően az emberek egyre ritkábban és egyre nagyobb tiszteletadással áldoztak. Az ember méltatlanságát hangsúlyozván már gondolni sem mertek arra, hogy az Eukarisztiát kézzel érintsék.
A Magyar Katolikus Püspöki Kar, az istentiszteleti Kongregációtól kért és megkapott engedély alapján, 1986. juniusi konferenciáján döntött a kézbeáldoztatásról és engedélyezte folyó év szeptember 1-ével a kézbeáldoztatás lehetőségét.
Az új gyakorlat bevezetése előtt a püspöki kar körlevélben fordult a papsághoz és a hívekhez. A körlevél, két kiegészítéssel, lényegében magyar fordításban közli a Kongregáció által meghatározott szabályokat. A körlevél az általános buzdítás mellett megjegyzi, hogy „ezek a szabályok azt a célt szolgálják, hogy emlékeztessenek az Oltáriszentség iránti tisztelet kötelességére, függetlenül a módtól, ahogyan a szentáldozáshoz járulunk”.
Az első és az utolsó szabály a legfontosabb. Az első előírás szerint
a kézbe áldoztatásnak ki kell fejeznie, amiként a nyelvre történő áldozásnak is, a tiszteletet Krisztus valóságos jelenléte iránt az Eukarisztiában.
Ezért hangsúlyozni kell, miként ezt az egyházatyák is tették, a hivő gesztusának méltóságát, nemességét. Az utolsó előírás fontosnak tartja megemlíteni, hogy „a híveket hagyni kell, hogy teljesen szabadon válasszák az áldozás egyik, vagy másik módját”.
A püspökkari körlevél egyik kiegészítő szabálya előírja, hogy kézbeáldozatásnál is a ministránsnak tartania kell az áldoztató paténát, a másik pedig kézbe történő áldoztatásnál megtiltja a két szín alatti áldozást.
Forrás: Dolhai Lajos, A kézbe áldoztatás története, in: Vigilia 64 (1999/3) 182-189
Fotó: Dicsőítő Sziget
