Nem egy más felekezetű keresztény barátom van, akik rendre felteszik a kérdést, hogy mi katkerek, azaz római katolikusok, miért ragaszkodunk annyira Jézus szülőanyjának tiszteletéhez. Szerintük ugyanis túl van ez az egész hájpolva, ráadásul ők végül
a Biblia tanításától elrugaszkodott eretnekséget vélnek benne felfedezni.
Be kell vallanom, hogy ezek a dilemmák bennem is felmerültek korábban, és magam is választ akartam kapni Mária, Jézus édesanyja személyével kapcsolatban. A több mint kétezer éves, folyamatosan megőrzött és állandóan letisztuló katolikus tanítás ugyanis fontos volt számomra annyira, hogy ne párszáz éves hitújítók nézeteihez igazodjam.
Az első közeledésem Mária személyéhez azzal a felismeréssel kezdődött, amikor logikussá vált, hogy Jézus miért nevezi a kereszt alatt álló édesanyját a szeretett tanítvány és ebből kiindulva minden keresztény édesanyjának (még a nem katolikusokénak is, függetlenül attól, hogy ők ehhez hogyan viszonyulnak). Megértettem, hogy ez a mondat nem máshol és máskor hangzik el az evangéliumban, hanem éppen a megváltás hatalmas műve közben.
Mondhatnánk, hogy egy hétköznapi gondoskodás az édesanyáról, annak egzisztenciális körülményeinek biztosításáról bármikor is elhangozhatott volna.
Miért hagyta Jézus ezt az „utolsó pillanatra”? És egyáltalán mi köze van ennek a megváltásunkhoz.
Ha hétköznapi tettről van szó, és mi is annak értelmezzük, akkor ez az „anya-adoptálás” teljesen kontextusidegen, és elviszi a lényegről, azaz a megváltás hatalmas tettéről a figyelmünket.
Ám az evangélium nem jellemző, hogy töltelék szavakkal és mondatokkal operálna. Ha így lenne, ki-ki saját kénye-kedve szerint meghatározhatná, hogy számára mi a felesleges és a töltelék Isten szavai között. Vagyis, ha ez a jézusi haláltusa közben még kiizzadt, kifuldokolt mondat az evangélium eme jelentős pontján feljegyzésre került, akkor annak igenis oka van.
Be kellett látnom, hogy abban a pillanatban, amikor Isten az ő fia egyetlen és megismételhetetlen, örök áldozata révén megváltott engem és minket, Isten gyermekei és az Atya szeretett fiai lettünk Jézus vére árán.
Pál apostol ezzel kapcsolatban a galatáknak azt írta: „amikor elérkezett az idők teljessége, az Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született, és ő alávetette magát a törvénynek, hogy kiváltson minket a törvény szolgaságából, hogy a fogadott fiúságot elnyerjük. Mivel az Isten fiai vagytok, a Fia Lelkét árasztotta szívünkbe az Isten, aki kiáltja: Abba, Atya! Tehát nem vagy többé szolga, hanem fiú, s ha fiú, akkor Isten kegyelméből örökös is”.
Ha pedig komolyan vesszük Pál apostol intését, hogy örökösök vagyunk, akkor belátjuk, hogy minden, ami Jézusé, az a miénk is! Isten nem tart vissza tőlünk semmit. Királyi méltóságunk lett.
Jézus a testvérünk ezáltal. Így az ő édesanyja a miénk is lett.
Amikor tehát Jézus kijelenti, hogy „ember”, vagyis neked és nekem az édesanyám Mária, aki az ő édesanyja. Az Atya megváltott gyermekei lettünk – ezt adja tudtunkra Jézus a kereszten! De akkor miért ódzkodik a keresztények egy része, hogy átölelje a Jézustól ajándékba kapott édesanyát?
A kereszten Jézus ezek után kilehelt a lelkét. A Lelkét, vagyis a Szentlelket. Hoppá, egyből egy mini pünkösd körvonalazódik a Golgotán! Árad a Szentlélek, és létrejön Krisztus oldalából az egyház. Az Egyház, amelynek elős tagjai a megtérő bűnöző Jézus oldalán, a római pogány százados, a szeretett tanítvány és Mária!
Ezek után olyan feleslegesnek látszik Mária jelenléte Húsvét ünnepe után ötven nappal az emeleti teremben ott, Jeruzsálemben. Mit keres ott Mária? A szeretett tanítvány gyámsága miatt? Ez megint csak annyira profán dolog, felesleges, lényegtelen információ lenne a Bibliában.
Miért van Mária az apostolok között pünkösd napján?
Ez volt a második felismerésem Jézus édesanyjával kapcsolatban. Mária a Szentlélek közelében tűnik fel. Annak idején a názáreti szűzet csordultig eltöltötte a Szentlélek, és a szíve alatt megfogant a Megváltó. Isten szövetséget kötött Máriával, aki az egész életét Isten tervére bízta. Isten hű az ő szövetségéhez és kimondott ígéreteihez. Ezért a Szentlélek nem „párolgott” el Máriából a fogantatást követően, hanem mindörökre vele maradt. Így ahol a Szentlélek, valahogyan a legtöbbször Mária, az ő „mátkája” is feltűnik.
A harmadik dolog, amit felfedeztem Máriával kapcsolatban, hogy hihetetlen profin a figyelmünket nem önmagára, hanem Jézusra és Isten szeretettervére irányítja.
„Tegyétek, amit mond”
– buzdította a szolgákat a kánai mennyegző forgatagában is. És ugyanezt teszi ma is.
Amikor tehát Máriára tekintünk, és az ő anyai imáira számítunk, akkor már nem is őt, hanem magát Jézust szólítjuk meg, aki akadálymentesen átragyog az ő édesanyja életén és személyén keresztül. Mária az ő fiának első és tökéletes tanítványa volt.
És végül egy személyes élményem. Feleségem több barátjától azt kapta ajándékba kerek évfordulós születésnapjára, hogy egy kísérővel elutazhat
Medjugorjébe,
ahol 1981 óta látnokoknak megjelenik Mária és üzenetekkel segíti az egész világot.
Én lettem a feleségem kísérője. Izgatottan vártam, hogy milyen hatással lesz rám az a hely, amelyről olyan sokan jelentőséggel beszélnek a személyes hitéletükben Jézussal.
Este, amikor megérkeztünk, egyből igyekeztünk a templomba, ahol az esti szentmisén vettünk részt. Vizsgáltam a környezetet és a többi zarándokot, de semmi különlegeset nem tapasztaltam. A szentmisét követő dicsőítő szentségimádás során azért az meglepett, hogy rengeteg papnál rengeteg ember végzi el a szentgyónását. Arra gondoltam, hogy én egy héttel korábban engesztelődtem ki Istennel, nekem ez most nem játszik.
De tévedtem: valamilyen megmagyarázhatatlan belső indíttatás következtében mégis elindultam, hogy a bűnbánat szentségével éljek.
Bocsánatot kértem Jézustól,
hogy annyira ragaszkodtam az én akaratomhoz és meglátásomhoz a hazai választási kampány során. Jobban, mint amennyire rábíztam volna magamat Isten tervére. Megkaptam a feloldozást, és azonnal feladat is társult mellé: a magyar zarándokcsoport reggeli szentmiséin szolgálhattam az énekemmel. Nagyon megtisztelt Isten bizalma és a feladatom megerősítése ebben.
Másnap felmentünk a Krizevac hegyére, miközben imádkoztuk feleségemmel a keresztutat. A harmadik stációnál az én drágám levetette a cipőjét, hogy felajánlja Istennek a mezítlábas felkapaszkodást a váratlanul éles köveken. mit volt mit tenni, én sem maradhattam le életem párjától. És nem is a kivagyiság volt ebben a nagy, hanem a belső felismerés, amely eközben Isten ajándékaként következett.
A tizenkettedik stációnál megértettem,
hogy mennyire bántja Istent, hogy nem igazodtam az ő tervéhez a kampány egymást meggyőzni akaró finisében. Ezért a nagykeresztnél a hegy tetjén azonnal minden ismerősömtől bocsánatot kértem őszinte szívvel. Nem azt néztem ezen a ponton, hogy kinek van igaza, hanem csak úgy akartam tenni, ahogyan Jézus a kereszten. Hatalmas béke töltött el. És hihetetlenül fájt a lábam…
A „szent városban” minden Máriáról beszél. Néha már esztétikai gyomorrontásig hangsúlyozva az ő alakját. Más esetben már rég elfutottam volna. De itt valamiért nem ez történt. Értékessé vált az idő, és nem az egyéni ízlésvilágom és kritikám határozta meg a jelenlétemet. Sokat imádkoztunk közösen. Ez jó volt, feltöltött, de valahogy mégsem kaptam közelebbi személyes képet Máriáról. Olyan normális volt minden. Az is eszembe jutott, hogy ennyi erővel bárhol,
akár otthon is lehetne „Medjugorje”.
Kiegyensúlyozottan éreztük magunkat a feleségemmel. És csak amikor már hazaértünk, és a nyakunkba szakadtak a megszokott otthoni dolgaink, akkor kezdtük el megérteni, hogy mégis csak valami csoda történt Medjugorjében. Ez a csoda bennünk volt. Jézus még erősebb jelenlétének ajándékát kaptuk ott ugyanis. „Na, de hol voltál, Mária, édesanyám?” – kérdeztem magamban. És a kérdés megfogalmazásával egyidőben mintha a válasz is megérkezett volna:
„Én végig ott voltam melletted, segítettelek, hogy egyszerű legyél, ismerem a szíved minden szándékát, és azért imádkozom, hogy kövesd az én fiamat az Atya szeretettervének teljesítésében”.
Mindig közel marad a szívemhez ezért Medjugorje egyik „jelentéktelen” kis kápolnája, amelynek üvegapszisa mögött az olajfák alatt a Getszemáni-kertben vérrel verejtékező Jézust ábrázolták fehér márványszobor formájában. Mária erre a Jézusra mutat, aki egy volt az Atyával, mindenben hasonló lett hozzánk, kivéve a bűnt. Még a bűn okozta távolságot is felvette magára, hogy a nevünkben kimondja: „én Istenem, miért hagytál el engem”. Jézus a kereszt tövében álló első és tökéletes tanítványa ebben is mintázta az ő fiát.
Gável András
Fotó: Medjugorjei Mária graffiti; Gável András/Dicsőítő Sziget
