Szent Cecília élettörténetét saját mártíraktáiból vesszük, amelyeknek a keletkezési ideje az V. századba, vagy a VI. század elejére tehető. Történeti bizonyosságot az egyes adatoknak a kutatás mai állása szerint még nem tulajdoníthatunk. Szent Cecília a mártírakták szerint régi római senator nemzetségnek a sarja volt.
Mikor Valerián felesége lett, így szólt a házasság napján férjéhez: Valerián, én egy angyal védelme alatt állok, aki az én szüzességemet oltalmazza”. Valerián megtért, Orbán pápával megkereszteltette magát, s ő is látta az angyalt. Sőt megtérítette testvérét, Tiburtius-t is s mindketten vértanúk lettek Krisztusért. Az Egyház ápr. 14-én üli az ünnepüket.
Később Szent Cecília is börtönbe került, előzőleg azonban vagyonát szétosztogatta a szegények között s szülői házát átadta istentiszteleti célokra. A pogány bíró arra ítélte, hogy saját palotájának fürdőjében tűzzel ölessék meg. Mikor azonban a lángokban egy nap és egy éjjel sértetlen maradt, egy bakót küldtek be, aki, miután háromszor sikertelenül csapott le kardjával Szent Cecília nyakára, elmenekült. A szent még három napig élt és nov. 22-én halt meg. Halála évét pontosan nem tudjuk megjelölni. A Breviarium Alexander császár idejére teszi. Valószínűbb azonban, hogy a II. század végén, vagy a III. század elején halt meg. Teste a Rampolla kardinális költségén pompásan renovált római Szent Cecília-templom kriptájában nyugszik.
Az egyházi zene és ének pártfogójaként csak a középkorban kezdik tisztelni.
A Laudes első antifónája ugyanis így hangzik: „Az orgona hangjai mellett (»cantantibus organis«) felhangzott Cecília éneke az Istenhez”. A mártírakták, amelyekből ezt az antifónát átvették, hozzáfűzik még e szavakat: „a szívében” („in corde suo”), vagyis szent Cecília csak a szívében s nem énekével zengett hálát az Istennek.
„A festők művei, akik szent Cecíliát egy hangszer mellett ülve és énekelve ábrázolják, véleményünk szerint csak ezt az antifónát szemléltetik”, írja Cabrol (Dictionnaire. I. 2721.). Így lett szent Cecília a középkor végén az egyházi zene pártfogója.
Forrás: Petró József, A szentmise története
