Nem vágyom a csillogó füzérek
Tobzódó, villódzó fényraját.
Nem vágyom a kandi lökdösődők,
Nyüzsgő tülekvők örvénylő zaját.
Fényes reklám? Nem sok, mi érdekel.
„Ezt vegyél! Ez az, mi ünnepedre kell.”
A „Csendes éj” sem tölt el örömmel,
Ha üvölti kilencven decibel.
Hullámzó tömeg, mint az áradat
Fut, hol valami „akciós” lehet.
Horatiustól szólt így a mondat:
„Hová rohantok, szerencsétlenek?”
Ámít, kápráztat, szemed-szád betölti
Hiú világunk, amint „remekel”.
Kevés igazgyöngy, de sokkal több a bóvli.
Nekem nem ez! – a lélek csendje kell.
A lélek csendje: megállni egy percre.
Felnézni, hogy lássak Csillagot.
S elinduljak vele Betlehembe,
Meglássam, amint a Kisdedre ragyog.
Hópihe csendben letérdelni némán.
Várni, míg belül, a szívemig elér.
Az a fény, mely Megváltónkat jelzi:
Talmi csillogásnál nekem többet ér.
Elcsendesedve hallgatni a hangot,
Angyali Glóriát, melyet zengenek.
A forgatagban ilyet sosem hallok,
És ti sem, ó szegény, szegény emberek!
Ezernyi fényét hinti rád az utca.
Lenyűgöz szépsége, de minden fény hamis,
Míg lelkedben nem gyúl ki a gyertya,
Hogy a Kisjézus eljöjjön Neked is…
Sasváry Erzsébet orvos-költő, Adventi fényárban
