Ki akar örökké élni?
Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer valahol egy fiatal legényke, aki gyakran hallgatta a szélben zizzenő faleveleket, simogatta az öreg fák barázdás kérgét és nézte a szikrázó napsütésben táncoló lepkéket. Az emberek nem mindig értették, hogy mit-miért csinál, de őt ez csak kevéssé zavarta; különösen azért, mert nem bántották érte. Néha ugyan elgondolkodott azon, hogy miért is nem értik azokat a finom jelzéseket, melyeket küldözgetett a másokkal való beszélgetések során. Ha értetlen
tekintettel találkozott, akkor próbálta megmagyarázni azt, amit valójában éreztetni akart; de biztos volt abban, hogy ha egy érzést szavakkal kell megerősíteni, akkor az már elvesztette az igazi hatását.
Amikor azonban már a magyarázatot sem értették meg, akkor bizony elgondolkodott, hogy mi is lehet itt a baj. Elhatározta, hogy kideríti ezt még akkor is, ha ez sokáig tart. Ettől kezdve még inkább figyelt; nézte, hogy egyes szavak, mondatok miként hatnak az emberekre, és mennyire változik meg ezek hatására a viselkedésük.
Ahogy telt-múlt az idő egyre inkább elszomorodott azon, hogy megannyi fondorlat, képmutatás, kétértelmű szó és önteltség jellemzi azt a kort, amiben él. Eltűntek az egyszerű, őszinte és igaz jelek a mindennapokból; és rájött, hogy bizony legjobb mindig résen lenni. Bármennyire is nem akarta, de kényszerűségből kifejlesztette azt az önvédelmi rendszert, ahol az öntudatlan „testbeszéd” árulkodó jeleit értelmezte kellő alapossággal és ezek alapján térképezte fel a másik jellemét.
Akárhogyan figyelt és próbálta kideríteni azt, hogy hová tűnt el az emberekből az értelem és az érzelem, egyre távolabbinak érezte a megoldást.
Az Idő pedig csak baktatott a maga végtelennek tűnő útján és meg sem kérdezte, hogy tud-e valamit segíteni annak, aki ilyen „nagy fába vágta a fejszéjét”. A legénykéből legény lett, aztán úgy elrebbent néhány évtized, mint ahogy a lepkék tovalibbennek az ágak közt. Majd egymást követő rendben megtörtént mindaz, ami egy ember életében meg kell, hogy történjen (házasság, gyerekek, és így tovább); de a fiatalkori álom, hogy megtalálja az igazi értékeket, hallóvá tegye az embereket a lélek neszeire, továbbra sem hagyta nyugodni. Tudta, érezte, hogy létező kincset keres és nem lehetetlen azt meglelni.
Először akkor ijedt meg igazán, amikor eltemette nagyszüleit, majd szüleit, a gyerekei felnőttek, kirepültek a szülői fészekből, és a gyerekkori barátok sírjainak a fejfáival kellett farkasszemet néznie egyre többször. Érezte, hogy elfogy az életidő és még mindig nincs a célban. Talán, ha örökké élhetnék, akkor nem kellene így kapkodnom – gondolta.
Ettől kezdve még jobban figyelte magán a ráncokat, a sokasodó ősz hajszálakat és egyre inkább tudta, hogy ha nem nyer valahogy még több időt, akkor nem fogja tudni elérni élete célját.
Történt egyszer, hogy egy erdei séta közben sustorgást hallott a bokrok közül. Arra vette az útját és leküzdve félelmét, széthajtotta az ágakat. Egy ragyogó tisztás tárult elé, olyan, ami eddig csak az álmaiban volt. A tisztás közepén három nagyszakállú öreg ült egymás mellett és őt nézték. A középen ülő öreg egyszer csak megszólalt:
– Már 40 éve várunk rád, mert tudjuk, hogy mi a célod és tudjuk azt is, hogy ehhez Időt akarsz. Mi varázslók vagyunk és megadhatjuk neked az örök életet, de figyelmeztetünk, hogy ha eldöntöd ezt, akkor már nincs visszaút.
Ő csak azt a célt látta maga előtt, hogy így megtalálhatja a vágyott kincset, és azt visszaadhatja az embereknek.
Akarom! Mindegy milyen áron! – mondta.
Ekkor a tisztás eltűnt a három varázslóval egyetemben, és ő furcsa érzésekkel telve sietett haza és rögtön megnézte magát a tükörben, hogy változott-e valami. Ugyan tudta, hogy ez csak évek múlva lesz látható, ha egyáltalán nem csak egy furcsa álom volt az, ami történt.
Ettől kezdve még nagyobb lendülettel igyekezett tenni az emberekért, azért, hogy azok a hitüket és méltóságukat újra visszanyerjék. Figyelt és próbált jó lenni, hogy példa legyen; ment és beszélt fáradhatatlanul a jóságról, segítőkészségről, igazmondásról, könyörületességről és mindenről, ami kiemelheti az emberiséget a kor lélekveszejtő ingoványából.
Ám egyre több alávalósággal, háborúval, kegyetlenséggel és vérrel találkozott a világban. Aztán eltemette a mellette megöregedő feleségét, a megöregedő gyerekeit, a megöregedő unokáit, elmentek a
barátai, a szomszédjai, látta nemzetek tündöklését és bukását; és egyszer csak egyedül maradt a Földön.
Már nem volt kiben keresni a jót, elfogyott az életcél.
Ahogy múltak a magányban és kilátástalanul eltöltött évszázadok, ő minden este az öklét rázva kiabált az ég felé:
– Én nem ezt akartam! Én nem ezt érdemeltem! Ez igazságtalanság!
Egyik este aztán térdre hullva suttogott maga elé:
– Belátom, hogy olyasmit akartam, ami nem az ember feladata.
Ekkor egy hirtelen kerekedett fuvallat felkapta és elrepítette egy álomszerűen szép tisztásra, ahol nemcsak a három nagyszakállú varázsló ült, hanem minden jó ember, aki valaha élt ezen a Földön.
Leitert András
