Aki rendszeresen olvassa Leitert András írásait, az már a cím alapján is sejti valószínűleg, hogy egy vagy több általánosnak vélt témakör kerül akképpen a szerző értelmezési nagyítója alá, ahogy mi azt általában át sem szoktuk gondolni. Sőt, talán csak röpke gondolat-foszlányok állnak össze a fejünkben ezekről, amelyek aztán gyorsan el is illannak, mivel nem kapják meg a kellő értelmezési teret. Ez persze még nem azt jelenti, hogy egyikünk-másikunk ne gondolkodna el időnként jó mélyen „a világ nagy dolgain”; de nagyobb rendszerességgel – valljuk be – vagy időnk, vagy kedvünk nincs ezekhez. Ez nem számít hiányosságnak egy emberi jellem tekintetében, hiszen mindenkit más érdekel, és a hétköznapok mindenkor zsongó eseményhalmazai nem is hagynak ezekre kellő időt és figyelmet. Például emiatt is gyakran olvasunk inkább; aztán eldöntjük, hogy egyet értünk-e az íróval vagy sem. Szerzőnk írásai is javarészt a továbbgondolkodás örömét adják meg az olvasónak, nem pedig afféle vitathatatlan iránymutatást; és ez pedig így van jól. Lássuk hát!
Többek között azért is kedvelem a latin mondásokat, mert tág értelmezési teret hagynak az olvasónak, és megadják azt a lehetőséget, hogy mindenki a saját életére vetítse ki azok mondanivalóját. Ez persze nem kisebbíti más kultúrák közmondásainak és szállóigéinek minőségét, hanem inkább egyfajta különleges ázsiót ad a latinnak. Amikor tavaly átadták a Corvin-lánc állami elismerést az arra érdemesnek tartott hét magyarnak, akkor az egyikük megjegyezte, hogy bárhogy változik is a világ, a műveltség az, ami változatlan marad a különböző korok sodrában, és ezen belül is a latin az egyik alapvető ismeret.
Azt persze mindenki eldöntheti, hogy az életében van-e szüksége erre a tudásra, de semmiképpen nem lebecsülendő az, aki rendelkezik ezzel; de erről talán majd máskor írom le a gondolataimat. A most előcitált mondás számomra mindig a gondolatok, érzések messzire való elkalandozásának a lehetősé-gét adta/adja, olyannyira, hogy néha kissé meg is ijedek, milyen távoli, még felfedezetlen vidékek vannak az emberi lélekben.
Ez a mondás ugyan kevéssé ismert, de számomra a legelgondolkodtatóbbak egyike.
„Qui habet tempus, habet vitam.” azaz: Aki időt nyer, életet nyer.
Ebben a mondásban két olyan fogalom van, amely önmagában szinte nem is, vagy csak nehezen értelmezhető. Az egyik az „idő”, a másik az „élet”. Számomra mindkettő olyan fontossággal bír, hogy egyébként nagy kezdőbetűvel szoktam írni őket, ha valahol előbukkannak. Ám ha így együtt, egy mondaton belül szerepelnek akkor még erőteljesebb a hatásuk, és legszívesebben csupa nagybetűvel írnám; de itt ugye idézetről van szó, még ha nem is tudjuk, hogy kitől ered. Nézzük csak, hogy e két fogalom milyen sokféle értelmezési lehetőséget is ad!
A fogantatás pillanatában egy új élet lehetősége nyílik meg, és ennek az új életnek azonnal elkezd „ketyegni az óra”, a számára rendelt életidő azonnal fogyni kezd. Van, aki hosszú életet él, de van, aki csak néhány napot. Keresgéljük is a magyarázatokat egyikre is, meg a másikra is, hogy kinek, mi és miért jutott, de az emberi elme képtelen értelmezhető magyarázatot adni a lét és nemlét lényegiségére. Már eleve onnan indulhat el e témában a kérdések sora, hogy miért pont az a két ivarsejt találkozott? Vagy, hogy miért pont az a két ember került egymással olyan kapcsolatba, hogy egy új életnek adhassanak teret. Azt érezhetjük, hogy már itt is messze lehetne kalandozni, igaz, hogy még csak az elején vagyunk.
De most azért tegyük fel, hogy gond nélküli az áldott állapot; igaz már ekkor is lehetnek galibák, amelyekre nem számítanak a leendő szülők. Tegyük fel, hogy az anyuka komolyan gondolja az állapotát és nem veteti el magzatát, egészséges életmódot él, nem dohányzik, nem iszik, nem kábítószerezik. Lényegében megtesz mindent, hogy az állapotosság kilenc hónapja kockázatmentesen teljen el a baba számára. Tegyük fel, hogy a szülés gond nélkül lezajlik, és nem tekeredik a gyerek nyakára a köldökzsinór, nem kap a pici agyvérzést, szervei rendesen beindulnak, nem kap fertőzést sem, és a többi. Jól értelmezhető már most is, hogy
a létidő első kilenc hónapja olyan időnyerési helyzetek függvénye, amelyekbe a babának vajmi kevés beleszólása lehet.
Az élet folyamata már ekkor is olyan sok dologtól függ, amiknek már csak a felsorolására sem lehet vállalkozni, hiszen az Élet bármikor átírhatja a legszebben indult emberi sorsot is.
Tehát ott tartottunk, hogy megszületett a pici. Tegyük fel, hogy az anya terhessége nem eltitkolt terhesség volt, és a szülés „eredményét” nem ássa el a kert sarkában, vagy nem teszi nejlonzacskóba és dobja az udvari emésztőbe, vagy – jobb esetben – nem teszi a közeli kórház nyilvános inkubátorába; ezzel végleg lemondva az újszülöttről. Tegyük fel, hogy a vér szerinti apa is vállalja a gyerekneveléssel járó feladatokat, és nem „diszkóbalesetnek” tekinti a gyermekáldást.
Tegyük fel, tegyük fel, tegyük fel …, és akkor még hol vagyunk egy egész élet leélésétől?
Mi minden történik még? Mikor? Miért? Hogyan? Ki? Kivel? Semmit nem sejthetünk előre, de minden helyzetben igyekeznünk kell megtenni a lehető legjobbat, hogy ne kelljen feleslegesen magyarázkodni, bűntudattal élni, szemlesütve járni, szégyenkezni a tetteink miatt.
Tegyük fel, hogy így lesz, és az IDŐ valóban az ÉLET szolgálója lesz.
Leitert András
Fotó: pxhere