A gregorián nem zene – sokkal több annál

Sztankó Attila egyházzenész pap, a Gregorián Társaság elnöke szenvedélyes szónoka a gregoriánnak. Elmondása szerint a családjuk karácsonyi liturgiájában találkozott először az egyházzenével az egyszerű karácsonyi dallamokon keresztül. A Magyar Kurírnak adott interjújában elmagyarázza, hogy szerinte mitől liturgikus egy dallam, milyen különleges szerepe van a gregoriánnak, és van-e egyáltalán helye a könnyűzenének az egyházzenei kincsestárban?

Maga a liturgia a hit ünneplése, s ennek az ünneplésnek a zenei köntöse a gregorián. Vagy másképpen úgy is mondhatnánk, hogy a gregorián egy teológiai nyelvezet, amely arról beszél – nem földi módon –, hogy mit, miért ünneplünk, és ebben az ünneplésben hová tartunk. A zenei szövet magát a mennyei ünneplést hivatott tükrözni, amelyben hitünk legvégső lényege tárul fel. És ez be is vonz, Isten jelenlétébe állít. A gregorián így az egyház missziós zenéje is.

Gregorián és liturgia egysége

A gregorián szerves egységben van a liturgiával. Ha a stílusba sorolás szándékával közelítünk a gregorián felé, akkor arra fogunk jutni, hogy

a gregorián nem zene. Mégpedig azért, mert sokkal több annál. Egyfelől nagyon magas művészi felkészültséget igényel a szép előadása: végül is Istennek éneklünk. De a művészi szemponton túl még valamire szükség van: mély spiritualitásra.

Sokáig gondolkodtam azon, hogy hogyan értelmezhetnénk a gregoriánt a mai kor számára. Aztán rájöttem, hogy a gregorián zenei nyelvezete, formálása elválaszthatatlan magának a liturgiának a nyelvezetétől. Amit mondok, énekelve mondom. Van egy anekdota, mely szerint Mozart azt mondta egyszer: „mit nem adtam volna azért, ha én írhattam volna meg a prefáció dallamát”. Ez a zseniális zeneszerző felismerte, hogy egy egyszerű gregorián dallam és szövege mennyivel több minden más földi dallamnál. A szöveg és a zenei forma a gregoriánban nem hogy egyenrangú, hanem nem is értelmezhető egyik a másik nélkül, annyira összefonódik benne a kettő. Ez az összhang pedig azt feltételezi, hogy aki a dallamot megalkotta, illetve a Szentírásból vett, vagy annak üzenete nyomán született liturgikus szöveget hozzá megszerkesztette, az nagyon is értette, miről szól a szöveg. Elolvasta, átelmélkedte, majd gyakorlatilag a zenei köntösbe beleimádkozta a szöveget mint elmélkedést. A lectio divina, azaz „szent olvasás” a keresztény szentírásolvasásnak és elmélkedésnek az egyik legjobb és egyúttal legtökéletesebb formája, amit a legnagyobb egyházatyák is alkalmaztak.

A liturgián belül a gregorián révén pedig tulajdonképpen ez valósul meg: elhangzik a szöveg, a zene által pedig a legbelsőbb elmélkedéssé, s végsősoron imádsággá válik. Ugyanakkor mozgás is párosul hozzá, csak gondoljunk a liturgia négy vonulására, de jelen van benne a kontempláció is; a melizmák időtlenségbe helyeznek minket. Tehát a gregorián egy liturgikus lectio divina.

Liturgia zenei Stílusok mentén

A gregorián több mint bölcső: a mai napig ható és inspiráló zenei nyelvezet. Amikor a liturgikus zene elszakad ettől az összetett nyelvezettől, megfeledkezik a zene és szöveg eme eredendő egységéről; akkor érezzük például azt, hogy az a zene nem templomba való. Mégpedig azért, mert megszűnt a kontinuitás. Amikor az embernek nagyon mély vallási élménye van egy zenével kapcsolatban, tehát nem a világ jut róla eszébe, hanem kifejezetten Isten, akkor az azt jelenti, hogy rejtetten-burkoltan, de mindenképpen jelen van a hatása. Lehet ez egy népének, lehet egy protestáns korál – Bachot hallgatni sok esetben egyértelműen transzcendens élményt jelenthet –, de számos más, egyébként világi szerzőt is megemlíthetünk, akik megtalálták azt a formát, zenei megfogalmazásokat, amelyek révén a szakralitást be tudták emelni a muzsikájukba.

Elég csak Haydn, Liszt egyházi műveire, miséire gondolni, vagy Mozart, Verdi halotti miséjére… Úton az interjúra például Verdi Requiemjét hallgattam. Egy-két dallamfoszlánya reggel egyszerűen elindult a fejemben, s rájöttem, milyen régen hallgattam, hát előkerestem. És rájöttem, hogy nincs olyan újrahallgatása, hogy ne fedeznék fel benne valami újat. Tény, hogy zeneszerzőként nem vetkőzte le stílusát, de hangvétele komolyabb. Ettől a műve még nem liturgikus, még akkor sem, ha a szövege az.

De természetesen – az egyházi zene vonatkozásában – vannak a modern kornak is avatott szerzői, sőt a könnyűzenének is olyan képviselői, akik képesek olyan megfogalmazásokra, amelyek az eredendő egységre építenek, és amelyekben az isteni szó, vagyis a Szentírás szava ténylegesen átelmélkedett, imádsággá formálódott szó, ami a zenében ölt testet. Ilyenkor nem értelemszerűen arról van szó, hogy egy világi stílust csak úgy bevittek a templomba.

Könnyűzene és liturgia

Nyilván vannak könnyűzenei slágerek is, amelyeket mindenki felsorol, ha azt kérdezzük, melyek korunk „örökzöldjei”, de ezek jövőjéről még nincs biztos tudásunk. Ha ma száz „örökzöldből” – mert tényleg vannak mindenki által ismert és általánosan népszerű vagy kedvelt előadók, ahogyan voltak a régi korok világi zenészei között is – kellene az utca emberének választania, akkor kettő-három slágerben biztosan lesz egyezés.  Tehát nem arról van szó, hogy ma ne lehetne értékes zenét csinálni világi szinten is, hiszen ezek a dallamok is képesek arra, hogy egy-két generációt átíveljenek: csápoltak rá a szüleink fiatal korukban, és csápolnak rá esetleg a gyerekeink is a mai napig. Értéküket tekintve ez a kettő-három sláger jelenleg kiemelkedik a többi közül, ez egyértelmű. Hogy később mi lesz velük, megmaradnak vagy elenyésznek, az a jövő titka. Világi madrigálok is maradtak fenn szép számmal – úgyhogy majd kiderül, melyik volt igazán értékes ezek közül.

A liturgikus alkalomra szánt zenék esetében – amelyek hangvétele stilisztikailag a könnyűzenei műfajokba sorolható – talán az a legbeszédesebb, amikor nincs igazi szakralitás, vagy nincs valódi átelmélkedése a szövegnek. Ha így születik meg egy-egy mű, akkor azok a művek „nem élnek sokáig”. Talán ötven-hetven évig, és akkor sokat mondtam. A világi zene esetében is erre mutat a toplisták változatossága is. Eltűnnek a generációval, amelyik megalkotta és hallgatta őket.

Vannak viszont örökérvényű dallamok, amelyek éppen azért jelentik minden korban ugyanazt a hallgatója számára, mert az ősi forrásból táplálkoznak: mert az örökkévalóból táplálkoznak.

Évszázadokon átível

A gregorián dallamokat – gondoljunk csak bele – a születésüket követően a 9. században lejegyezték, mégpedig azzal a céllal, hogy mindenhol lehető leghitelesebb formáját őrizzék meg az utókornak. És valóban: ma, a 21. században mi is a 9. század óta leírt gregoriánt énekeljük, tanulmányozzuk, őrizzük és örökítjük tovább. Ezer évről beszélünk. Hány generáció nőtt fel ennyi idő alatt? És hány generációt tud megérinteni egy egyszerű zsoltárrecitáció!

Forrás: Magyar Kurír, Fotó: Vasárnap.hu/Szeidl Mariann