Budapest

A hősök üzenete – Van mit megbocsátani Ötvenhat rejtett sebei miatt

Minél messzebb van tőlünk egy történelmi időszak, annál inkább a képzeletünkre vagyunk utalva, ha bele akarjuk élni magunkat az időben már oly távoli eseményekbe. A történészek ugyan sok olyan nyomot felkutatnak, melyek támpontokat adhatnak számunkra, ha magunk is keresgélünk, hogy mi is történhetett régen. Elolvassuk azokat a szakkönyveket, leírásokat, amelyek egy adott korból megmaradt írások, eszközök, építmények alapján igyekeznek következtetni a régi eseményekre. Sokszor el is hisszük, hogy már szinte mindent tudunk a múlt nagy horderejű történéseiről; ám amikor olyan emberrel beszélünk, aki át- és túlélte a lehetetlent, akkor döbbenünk csak rá arra, hogy a valóság minden képzeletet képes felülmúlni. Ilyen korszak volt a magyar történelemben 1956 októbere, amikor egy „maroknyi” nép bátorsága megrengette egy politikai szörnyeteg – a kommunizmus – tartópilléreit. Az akkori idők hősei közül még él néhány hírmondó, akik által hiteles képet kaphatunk a közelmúltról. A Hartán élő Szekeres János, az „Öreg”, az egyike ezeknek a hősöknek. Nem egy mogorva ember, még ha annak is tűnik első látásra; tud sírni is, tud felszabadultan nevetni is, hiszen már letisztultak az ’56-os események a lelkében, és minden a helyére került. Az Ő visszaemlékezéseit adjuk most közre, amely első ízben a Hartai Hírmondó hasábjain jelenhetett meg. Az 1956-os forradalom és szabadságharc a krisztusi megbocsátásra sarkallja a ma emberét, amely egyedüli gyógyír a pusztító fegyverekkel és a gyűlölettel szemben. Ez képes egyedül valódi szabadságot ajándékozni a nemzetnek. Más út nincsen.

Egy rettenetes kor

„Oly korban éltem én e földön, mikor besúgni érdem volt s a gyilkos,
az áruló, a rabló volt a hős,
s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,
már azt is gyűlölték, akár a pestisest.”
Radnóti Miklós: Töredék (részlet)

„Az én fiatalságom nem úgy telt, mint amiről általában álmodozik az ember, de néhány mondatot elmondok fiatalkori önmagamról, az akkori körülményekről, hogy mindenki jól értse így meg azt a kort és azokat az eseményeket, amelyek az ’56-os Forradalomhoz vezettek.

Egy olyan korba születtem bele 1937-ben, amely lelkileg még nyögte Trianont, még előtte állt a II. Világháború minden borzalma, valamint 1956 összes hősies és véres küzdelme. Aki még most fiatal, az nem is tudja, de ne is élje át soha, azt a testet és lelket egyaránt megnyomorító terrort, amit az oroszok által képviselt kommunizmus tett az akkori magyar társadalomban. Mi öten voltunk testvérek; három lány és ketten fiúk. A legidősebb én voltam, és a testvéreim közül hárman élnek is még. Dunapataj azon részén laktunk, ahol a szegényebb családok éltek. Ez az a része volt a falunak, ami ha Harta felől jövünk be Patajra, akkor jobbra helyezkedik el. Apám rendőr volt akkor Patajon, ami a Rákosi-rendszer vége felé és az azt követő Kádár-rendszerben kifejezett előnyt jelentett a magamfajta vagánynak, hiszen sok olyan butaságot is megcsináltam, amiért másokat simán agyonvertek akkor. De, hogy legyen némi fogalmatok arról, mennyit ért az ember élete akkor, amikor azok voltak hatalmon, akik örömmel és kéjjel öltek; elmondok egy szívszorító esetet.

Volt abban az időben a szanki rendőrségen egy solti származású szadista rendőr, a „Vödrös”, akit azért hívtak így, mert egy vödörrel szerette agyonverni azt, aki a kezei közé került; de úgy ám, hogy még a plafon is véres volt.

Ennek a szörnyetegnek egyszer a tudomására jutott, hogy az egyik környékbeli tanyán a gazda pálinkát főz. Ez akkor éppen olyan főbenjáró bűn volt, mint amikor valaki titokban levágott egy disznót és azt nem szolgáltatta be, hanem megtartotta magának. Ez volt az úgynevezett „feketevágás”, ami ha kiderült, akkor az illetőt villámgyorsan elítélték és felakasztották, mint a fennálló politikai rendszer ellenségét; de, ha „szerencséje” volt, Recskre került néhány éves kényszermunkára. Volt olyan eset, amikor egy tanyasi gazdát a lábánál fogva húztak föl a saját portáján, és addig lógatták így a tehetetlenségre kényszerített családtagjai szeme láttára, míg szörnyű kínok között meg nem halt.

De térjünk csak vissza ahhoz a gazdához, aki titokban 5 liter pálinkát főzött. Az említett rendőr ki is ment hozzá ellenőrzésre. A gazda azt gondolta, hogy ha nincs bűnjel, akkor nincs büntetés sem; ezért a földre ejtette a demizsont, ami összetört és a pálinka szétfolyt. A rendőr erre szó nélkül hasba lőtte a gazdát, aki nem halt meg mindjárt, hanem bevitték haldokolni a kórházba. S, hogy milyen a Sors, az én apám is éppen akkor volt kórházban egy kisebb műtét miatt, és a hasba lőtt ember is pont abba a kórterembe került, ahol a faterom volt; egymás melletti ágyakon feküdtek. Mentem látogatni apámat, ott álltam a két ágy között, amikor a hasba lőtt haldokló megszólalt:

Látja Szekeres úr, nekem egy demizson pálinka miatt kell meghalnom, pedig hat gyereket kellene felnevelnem!

Ipari tanuló voltam akkor, és a szakrajz-tanárom javaslatára mentem Sztálinvárosba (ma Dunaújváros), ahol a mintakészítő szakmát tanultam ki. Ennek az volt a lényege, hogy a fémből öntött alkatrészek mintáit először fából kellett századmilliméter pontossággal kifaragni. Ott kezdtem el az ökölvívást, ami olyan jól ment, hogy a meccseim zömét kiütéssel nyertem meg. Sztálinvárosban az olyan sikeres munkásnak és sportolónak, mint én, az átlaghoz képest lényegesen jobbak voltak a körülményei. Például, ha a fiatalok elmentek egy bálba (ma ezt diszkónak hívják), akkor bizony annak, akinek hosszú volt a haja, azt bevitték a rendőrségre, kopaszra nyírták és jól megverték. Ezt én mindig megúsztam.

Akkor ugyan még nem Kádár János volt a párthatalom első embere; de azt már előre elmondom, hogy Kádár valójában egy Csermanek nevű orosz ügynök volt, akit azért küldtek Magyarországra, hogy amikor annak eljön az ideje, akkor legyen közel és bármilyen áron vegye át a hatalmat. Rákosi résen volt és még időben lelépett, így ’56 után Kádár János akadály nélkül vehette át Nagy Imrétől a hatalmat. Az egyszerű nép helyzete abban az időben is szinte reménytelen volt, hiszen a besúgók olyan félelmet okoztak, amibe belefagyott az emberi lélek. Ha mondjuk a kocsmában valaki csak egy szóval is bírálni merte a komcsi rendszert és ezért őt valaki besúgta, azt már várták az otthona előtt; beültették az orosz gyártmányú Pobeda (jelentése: győzelem) márkájú autóba és elvitték valahová, ahol vagy nyomorékká verték vagy felakasztották.

Akkoriban udvaroltam egy lánynak, akinek az apja ugyanott dolgozott asztalosként, ahol én; gyakran megfordultam náluk, ahol bizony nem fogtam vissza a számat és teli tüdőből szidtam a rendszert. Nemsokára, az egyik ökölvívó edzésen megjelent két civil ruhás ember; odajöttek hozzám és azt mondták:

Na, János barát, most urat csinálunk magából; beülhet velünk egy szép és kényelmes Pobedába!”

Sorsfordító nap

„Elvittek a rendőrök. Hát éppen agyon nem vertek, de az is súlyos büntetés volt, hogy a Csepeli Növényolaj-gyárba kerültem kazánfűtőnek és trógernak (lótifuti segédmunkás); mondhatni, hogy embertelen körülmények közé. Azon a bizonyos október 23-i hajnalon izgatottan ébresztettek fel a munkásszállón az éjszakai műszakból érkezők.

Ébredj János! – mondták; Pesten lövik az ÁVO-sok (Magyar Államrandőrség Államvédelmi Osztálya, később: ÁVH) az embereket, harc van!

Felkerekedtünk, hogy mindezeknek utánanézzünk. Mikor kimentünk az utcára, ott már nagyobb csoportokba verődve vonultak az emberek az akkoriban Csepel központját jelentő Rákóczi térre. Sokan voltunk már, amikor egy katonaruhás fiatalember állt fel egy emelvényre és elmondta, hogy Pesten kitörtek a harcok; az emberek azt akarják, hogy az oroszok menjenek ki az országból. Lelkes szavakkal bíztatott bennünket, hogy segítsünk. Első feladatként a Rákóczi tér túloldalán lévő Hadkiegészítő Parancsnokság elfoglalását jelölte meg. Az általa hozott fegyverekből választott az, aki harcolni akart; jutott nekem is egy dobtáras géppisztoly és lőszerek. Mindenki tudta, hogy az épületben fegyveres kommunisták vannak és lőni fognak ránk, ami be is következett. Hiába volt fegyverünk, fedezék nélkül semmi esélyünk nem volt, és már a kezdetekkor sokan holtan vagy sebesülten estek össze.

Egy fiatal legénnyel együtt elindultunk, hogy hátulról felderítsük az épületet, de a komcsik résen voltak és meglőtték a társam. Állt ott az a fiatal fiú és könyörögve kért, hogy segítsek, miközben ömlött a vér a kabátja alól. Tehetetlenül néztem rövid haláltusáját. Akkor valami eltört a lelkemben, és már a gyűlölet vette át bennem az irányítást. Egy benzinnel megtöltött tartálykocsit hoztunk a csepeli kikötőből, és ezzel sikerült felgyújtani a hadkieget és az ott rejtőző ávósokat. A győzelem mámoros érzése tovább növelte a bátorságunkat, legyőzhe-tetlennek éreztük magunkat.

Gyerünk a Lámpagyárba! – kiáltotta valaki. (A csepeli Fegyvergyárat hívták így akkoriban az emberek.) Odamentünk. Egy teherautónyi fegyvert és lőszert kaptunk, jutott mindenkinek.

Én egy hosszú, távcsöves, mesterlövészeknek készített puskát választottam; megjegyzem, hogy ennek a fegyvernek később még fontos szerepe lesz. Gyerünk Pestre harcolni! – kiáltotta megint valaki.

Mindjárt lettek is ott teherautók, amiket megpakoltunk fegyverekkel, és: Irány Pest, irány a Corvin köz! Felfoghatatlan sebességgel, futótűzként terjedt el mindenfelé a Forradalom híre; talán fel sem fogtuk, hogy sorsfordító idők részesei vagyunk. A Corvin mozinál csatlakoztunk a felkelőkhöz. Érkezésünkkor, a teherautóról leugorva, megtörtént az első, komoly érintkezésem az említett fegyverrel; mert amikor a platóról leugrottam, a szokatlanul hosszú fegyver csöve felszakította a bőrt a homlokomon és dőlt a vérem. Akkor éppen ott tartózkodott egy solti illető, aki hírét vitte Dunapatajra, hogy halálos fejlövést kaptam. Anyám és testvéreim el is sirattak, ahogy az illendő volt.

A mozinál volt a „harcászati központ”, és a fegyveres civileket ott már katonaviselt emberek segítették, irányították. A felkelés hírére az oroszok egy tankot és több teherautónyi fegyveres katonát küldtek, hogy tegyenek rendet a zendülők között. Ők akkor még éppúgy nem voltak tisztában az elkövetkezendőkkel, mint mi. Mondhatjuk, hogy ezért számíthatták el magukat, hiszen a tankjukat kilőttük a kivezényelt gyalogságukkal együtt. A ruszkik ekkor megértették, hogy egy nemzet szabadságot akar és mindenre felkészült.

A következő támadási hullámban körülbelül 150 db tankot küldtek ellenünk, de mivel helyismerettel nem rendelkeztek, így bejött az egész hadoszlop a szűk Práter utcába, ahol már több száz Molotov-koktéllal (üvegalackba töltött benzin, rongy kanóccal, amit meggyújtva dobtak el) vártuk őket.

Ki volt adva parancsba, hogy mindenki helyezkedjen el az utca két oldalán az emeleteken és várja meg a megbeszélt jelet, amikor majd egyszerre kell támadnunk. Amikor a hadoszlopot vezető tank az utca végére ért, akkor azt koktéllal felgyújtották az ott lévők, és a tankból kiugráló katonákat pedig lelőtték. Megtorpant így a sor, és tulajdonképpen szorosan egymás mögött kellett megállnia a rengeteg vasszörnyetegnek. Idegtépő másodpercek teltek el, csak a türelmetlen motorzaj erősödött. Aztán kiáltásokkal adtuk tovább egymásnak a támadásra történő felszólítást; és egyszerre repült a tankok felé több száz égőkanócos benzines palack. A tankok motorházát takaró, forró rácsokra kellett ezeket dobni, ahol rögtön lángra lobbant minden. Mivel itt voltak azok a légbeömlők is, amikből a tankok személyzete levegőhöz juthatott, ezért a nyílásokon szinte beszippantotta a gép a tüzet, elvágva a legénységet az éltető levegőtől. Talán egy perc telhetett el, amikor a lövegek tetején lévő nyílások felcsapódtak, és fuldokló, égő ruházatú, fájdalmukban üvöltöző katonák igyekeztek onnét kimenekülni.

Hát, ami ezek után következett, azt nehéz szavakba önteni, hiszen nemcsak gyújtópalackok voltak nálunk, hanem géppisztolyok sokasága is, melyek csak a szabadságharcosok megfelelő mozdulatára vártak; és azután csak szórták-szórták a pusztulást jelentő golyókat a kiugráló ellenségeinkre. Hosszú ideig csak a fegyverek hangját lehetett hallani, és mi csak lőttünk mindenre, ami megmozdult.

Aztán csend lett; csak a vonagló, égő testek surrogása és néhány halálsikoly volt hallható. Mi magunk is lelkileg megbénulva találkoztunk akkor testközelből a Halállal.”

Halálzóna

„Az akkori harcok a ruszkik ellen sikerekkel végződtek, ha egyáltalán szabad ennyi emberi hulla esetén sikerről beszélni. Pesten, sőt az országban több helyen is harcok dúltak, és a Forradalom eredményein felbuzdult emberek sokasága állt a magyar hazafiak mellé. A Corvin közben Pongrácz Gergely vezetésével folytak a harcok, minket pedig Király Béla, hivatásos katonatiszt irányított. A Práter utcai iskola volt berendezve számunkra ideiglenes laktanyaként, kaptunk rendőri egyenruhát, szállást, étkezési ellátást. Harcok voltak ekkor Pest egész területén, de az oroszok rohamai rendre kudarcba fulladtak. Az oroszok a sok emberáldozat láttán, de főleg inkább taktikai okokból megegyeztek az akkori magyar vezetéssel, hogy az orosz katonai egységeket kivonják az országból.

Ez meg is történt 30-án és 31-én, és Magyarország lakossága végre vehetett egy nagy lélegzetet a Szabadság levegőjéből.

Utóvédharcok ekkor már csak a bujkáló, rejtőzködő magyar ávósok, besúgók ellen folytak; ezek zöme rejtekhelyet keresett magának, de voltak közöttük olyan elvetemült gyilkosok is, akik lesből lövöldözve öltek meg utcán sétáló civileket, köztük kisgyerekeket is. Jól emlékszem arra az esetre, amikor az utcán álló civilek közül fejbe lőttek egy munkásruhás embert valamelyik környékbeli ablakból, pedig fegyvertelen volt és csak ott nézelődött. Nagy nehezen, de megtaláltuk az elkövetőt, aki számára aznap már nem kellett vacsorát főzni.

A bujkáló ávósokat úgy tudtuk összeszedni, hogy bejelentések alapján kimentünk az adott helyszínre, és ott felkutattuk a gyáván sunnyogó bolsevikokat. Volt olyan, aki egy falba vájt üregben próbált elrejtőzni, de farakás közepén is találtunk rejtőzködő komcsit. Egyik, másik ilyenkor bevizelt félelmében, és könyörgött hitvány életéért. Mi nem bántottuk őket, hanem bevittük mindegyiküket a Práter utcai laktanyánkba, ahol fogságba kerültek, míg a várható hivatalos bírósági eljárás ideje el nem jön.

Néhány nyugodt nap jutott akkor a magyarnak, de feladat még azért maradt. Egyik délután Király Béla személyesen jött oda hozzám és elmondta, hogy a Köztársaság téren egy lesipuskás lövöldözik a Pártházból; és rám gondolt, hogy ezt a gazembert ártalmatlanítsam. Mondtam, hogy ez számomra megtiszteltetés és vállalom a feladatot. Magamhoz vettem a már említett távcsöves puskát, jó melegen beöltöztem, és amikor eljött az esti sötétség, akkor beástam magam a téren lévő bokrok alá; a bajtársak falevelekkel betakartak, beállítottam a célkeresztbe a célt és elkezdődött az idegőrlő várakozás. A hidegben nem álmosodtam el, meg hát az izgalom is éberen tartott. Másnap, úgy délelőtt 10 óra körül egyszer csak megjelent a távcsőben a lesipuskás gyilkos arca. Olyan közelinek tűnt, hogy még azt is láttam, ahogy pislogott; csak a fegyver ravaszát kellett meghúznom. A többi feladatot már a golyó elvégezte és a fej eltűnt. A Corvin közi és a Práter utcai harcosok ekkor azonnal megrohamozták a Pártházat és összeszedték az ott rejtőző ÁVO-sokat, akiket az épület előtt azonnal ki is végeztek. Másnap mindenki a hullákat szedte össze; az Üllői út mindkét oldalán, végig kb. 1 méter magasságú hullahegy keletkezett így.

Annak ellenére, hogy megérdemelték volna, nem adtuk ki őket azoknak, akik sokat szenvedtek ezek miatt a gonosztevők miatt, és joggal kérték az azonnali elszámoltatást.

Szinte hihetetlen volt ez akkor, és nem is gondoltam, hogy néhány nap múlva százszor ennyi lesz a halott.

Október 4-én hajnalban megkezdődött az oroszok válaszcsapása, elindult a „Forgószél-hadművelet”. Ezernyi repülő bombája, tízezer tank lövedéke hullott rá szinte egyidőben a még alvó városra. Néhány perc alatt a poklok poklává vált az egész város. Azonnal éreztem, hogy itt semmi esélyünk sincs a védekezésre, hanem menekülni kell. A házak kártyavárként omlottak össze, maguk alá temetve mindent és mindenkit. A rengeteg sérült halálhörgése még ma is itt dörömböl a fülemben; de senkin nem segíthettem. Akik ezt az első támadást még túlélték, azok kiszaladtak az utcákra, egyenesen az ezrével érkező fegyveres orosz gyalogság elé, akik mindenkit megöltek, aki csak az útjukba került.

Nem volt kegyelem senkinek; a Szabadságharc egyértelműen elbukott.

Talán néhány tucatnyian mégis valahogy összeverődtünk és együtt menekültünk ki a városból. Valahol találtunk néhány platós teherautót, de azokat a még a környéken lévő repülőkről vették tűz alá. Az egyik járművet tulajdonképpen szitává lőtték; emlékszem, hogy a ponyvával fedett platóról úgy folyt le a vér, mint amikor felborul egy vízzel teli hordó. Ez maga volt a vég; el sem akartam hinni, hogy még élek és épségben vagyok.

A harcok csitultával Magyarországon újraszerveződött a kommunista pártállam, amely még évtizedeken keresztül folytatta a „tisztogatást”. Az Andrássy út pincéiben még annyian haltak meg, hogy talán nincs is a világnak annyi márványa, amire ráférne az ártatlan áldozatok neve.

Kádár János pribékjei kéjjel öltek; ti el sem tudjátok képzelni azt, amikor egy egész ország fagyott bele a félelembe. De az a néhány nap, amikor megérezhettük azt, hogy mit is jelent a SZABADSÁG, úgy megerősítette a magyar lelket, de úgy… Sokáig kellett nekem is bujdokolni, de az már egy másik történet.”

Utószó: A Szabadságharc minden napjáról egy egész könyvet lehetne írni; most az emlékek erdejének csak néhány faóriását érintettük meg, de így is részesei lehettünk egy megrázó időutazásnak.

Köszönet: Öreg! Hálás vagyok, hogy úgy élhettem át általad az akkori, vészterhes időket, hogy az életem nem volt veszélyben; és felnőttebbé váltam, mint voltam előtte.

Leitert András

Fotó: pxhere