Barátaim közül – akik olvasták az ’56-os eseményekkel kapcsolatos írásomat („A hősök üzenete – Van mit megbocsátani Ötvenhat rejtett sebei miatt”) – néhányan már megkérdezték tőlem, hogy az akkori idők vesztesei/kárvallottai/meghurcoltjai vajon képesek-e arra, hogy megbocsássanak azoknak, akik ártatlanok vérével áztatták át a magyar földet, romboltak, pusztítottak el mindent egy őrült eszme (kommunizmus) sötét égisze alatt és annak nevében. A válaszon sokáig kellett gondolkodnom, hiszen nem mertem azonnal felelni, mert tombolt bennem a harag azért, amit a népemnek kellett elszenvednie az említett okok miatt. Amikor visszagondolok azokra az órákra, amikor az egyik (Hartán élő akkori hős, az „Öreg”) visszaemlékezéseit hallgattam, és szinte átéltem általa az akkori vészterhes időket; akkor bizony azt éreztem, hogy én is „ölni” tudnék. Azok közül, akik akkor harcoltak egymás ellen, már csak kevesen élnek és időskorúak; ráadásul már az Idő is jótékony homályba burkolta az akkori eseményeket; azok már nem vagy csak keveset beszélnek a múltról. Lelkileg nyilván könnyebb úgy élni, hogy nem szaggatjuk fel a régi sebeket, ám ezekről – már pusztítani képes indulatok nélkül, de – beszélni kell azért, hogy ilyenek ne fordulhassanak elő többet.
Nos, akkor meg kell-e, meg lehet-e bocsátani a múltban élt emberek förtelmes tetteit; vagy, a leszármazottaknak hurcolniuk kell a haragot és a dühöt az idők végezetéig?
Az alapkérdés a megbocsátás lényegét érinti valójában; mert hát nemcsak a múltbéli időkben történtek bűnök, hanem a jelenkor világa, sőt, a saját életünk mindennapjai is telve vannak bűnökkel. Tehát nekünk is szinte állandóan megbocsátásért kellene fohászkodnunk embertársainkon keresztül a Mindenható Istenhez; vagy akár fordítva is értelmezhető ez a folyamat.
Engem az is elgondolkodtat, hogy például miként alakul ki az a fajta düh vagy gyűlölet, amely akár évszázadokon keresztül is képes megkeseríteni nemzetek életét. Azt nagyjából értem, hogy egy területszerző szándékú fegyveres támadás okán, és főleg az emberi áldozatok miatt ennek lehet egyfajta – megmagyarázható (?) – alapja. De azt már igazán a megmagyarázhatatlan/érthetetlen kategóriába sorolom, amikor egyes vallások képviselői között alakul ki hosszadalmas és véres küzdelem.
Ha a nagy múltú vallásokat nézem – és nem pedig a legújabb kor mindenféle önjelölt „messiását” –, akkor csak arra tudok gondolni, hogy az ember nemcsak arra képes, hogy helyesen értelmezzen egy eredetileg jó szándékot; hanem arra is, hogy képes félreértelmezni is azt. Ez utóbbi csak azért érthető valamelyest, mert sátán könnyedén behatol annak a lelkébe, aki nem használja a „védelmi vérteket”; vagy, ahogy manapság mondani szokás: rés van a pajzson. Aztán ott, ahol az emberi önérdek átveszi az irányítást, ott már rá sem lehet ismerni arra, az így keletkezett szörnyetegre, aki még azelőtt, mint Isten képmása volt jelen a mindennapok próbái során. Aztán sátántól nagyon nehéz ám megszabadulni, hiszen Ő örök uralomra áhítozik; és képes akár tömegeket is beáldozni azért, hogy ezt a célját elérje.
Akit sátán a saját szolgájává képes tenni, az tovább adja az utódainak ezt a „fertőzést”, és a késői leszármazottak már készen kapják – szinte velük/bennük – születik meg korról-korra a gonosz.
Az már mindenképpen érthető a számomra, hogy itt az emberért folytatott Isten kontra sátán küzdelem az emberen keresztül megvalósuló bajok eredője; de az vajon mi mindenen múlik, hogy kinek a szolgálatába állunk? Ha tehát bennünk, a lelkünkben van a megoldás kulcsa, akkor jó mélyen bele kell néznünk a lélek kútjába, vagy a már eltemetett Istenarcot kell kiásnunk bármiképpen, hogy helyes eredményre jussunk.
Ez biztosan fájni is fog, hiszen – egyfajta ön-élveboncolásról – saját magunkról van szó. De nem kell megijedni, hiszen csak fájni fog, de mindenképpen ÉLET születik belőle.
Leitert András
Fotó: pxhere
