Az előző részben felvetettem azt a kérdést, hogy vajon mi határozza meg azt, hogy az Isten vagy Sátán szolgálatába áll-e az ember az élete során. Erre akár könnyű válaszként mindjárt mondhatjuk azt is, hogy az Isten mindkét lehetőséget megadja, és majd a – döntésünk utáni – saját tapasztalataink alapján ítélhetjük meg annak helyességét. Mindenképpen a saját felelősségünk körébe tartoznak a döntéseink; azt ne várja senki, hogy a Mindenható Isten majd csak a „sült galambot” dobja felénk, és nekünk soha nem lesz dolgunk magunkkal. Az Úr elvárja tőlünk azt is, hogy tudatosan tegyünk magunkért, a lelkünk fejlődéséért. Az emberi tunyaság nemcsak a testi leépülésben látszik meg, hanem a lelki kietlenség, érzéketlenség is jól jellemzi azt, aki nem tesz önmaga épüléséért; ebből következően pedig másokért sem tesz. Ezt tehát nyugodtan értsük akképpen, hogy mindenért csak magunkat okolhatjuk; kár az Isten felelősségét emlegetni. Kiemelt helyünk van a teremtett világban, és ez bizony felelősséggel jár. Isten elől éppúgy nem bújhatunk el, mint ahogy magunk elől sem.
Tehát, akkor ennek értelmében térjünk most vissza a megbocsátás tárgyköréhez újra, hiszen ez volt a főkérdés az ’56-os események kapcsán. Mint azt az előzőekben már leírtam; az akkori események résztvevői és/vagy túlélői már jórészt elhunytak, illetve időskorúak; nekik nyilván nem mondhatunk pro vagy kontra semmit ezzel kapcsolatban.
Mi akkor hát a teendőnk a bűnnel/bűnökkel kapcsolatban?
Ha kicsit elmélyedünk a Teremtéstörténetben és idézzük azt a részt, hogy „… megteremtette Isten az embert a maga képmására …” (1Móz 1,26), akkor akár gondolhatjuk azt is, hogy Isten valahogy úgy nézhet ki, mint ahogy mi magunk. Azt azért általában tudjuk, hogy Isten nem látható az emberi szemnek – bár a képzőművészetben gyakran jelenítik meg, mint szigorú tekintetű, szakállas ember formájú alak –, de mindenütt ott van, mindent tud, tudja mindenek kezdetét és végét is egyaránt. Az csak valamiféle emberi értelmezés, hogy úgy néz ki, mint mi; vagy fordítva. Ez nyilván egyfajta együgyűségre vall; de az ember szereti magát ezzel is „fényezni”. Istentől kaptuk azt a formát, amit Ő gondolt nekünk; és ez nem azt jelenti, hogy Ő is emberforma.
De sokkal fontosabb az, hogy isteni lélekkel teljünk el a Teremtés lényegét tekintve!
Az isteni lélekkel való betelítettséget sem szabad túlgondolni, mert azt már ismerhetjük a történelem-könyvekből, hogy az önmagukat valamiféle istenségnek képzelő emberek csúfos vereségeket szen-vedtek akkor, amikor annak itt volt az ideje; nem előbb, és nem később. Keresgélhetnénk fáradha-tatlanul azt, hogy egyes események milyen, azt megelőző folyamatok okán is pattantak ki; de ez egy végtelen ok-okozati összefüggés-kutatás lenne. Ebből az is jól érthető, hogy ez nem dolgunk. Érteni azt kell, hogy az események sorát Isten megengedte. Ha ezt megértjük, és ez által el is tudjuk fogadni az események sorát, következményeit, akkor járunk el akként, amit az Úr elvár tőlünk.
Tehát, nem minden az ember dolga; de mindent el kell fogadnia, amit a Mindenható Istentől kap!
Ha valamit nem értünk meg az idő alatt, amíg a földi létünk tart, az nem azt jelenti, hogy az ok nélkül történt. Ha ezt gondolnánk, akkor az isteni mű igazságát kérdőjeleznénk meg; ezzel pedig magának az Istennek a feljebbvalóságát vonnánk kétségbe.
Isten nem azt várja el tőlünk, hogy haraggal telt szívvel éljük le az életünk; de azt igenis elvárja, hogy megértsük a múltbéli eseményeket, tanuljunk belőlük, helyes következtetéseket vonjunk le mindabból, amit átéltünk vagy megismertünk. Hát ez a dolgunk; bűn nélkül élni! Így akkor a megbocsátás kényszere sem fogja húzni a vállunkat; és akkor joggal érezhetjük magunkat isteni teremtményeknek.
Leitert András
