2000 éve, az immáron keresztény Szent Pál – megpróbálva kamatoztatni zsidó gyökereit – a görög kultúra eszközeit használva próbálta Athénban, a feltámadás jó hírét továbbadni, a bölcselőknek (több kevesebb sikerrel). Most valahogy én is így érzem magam, amikor egy ripityára tört Krisztus ikonom létrejöttéről kell írnom. Mindamellet, hogy nem tudom letagadni, hogy a Gondviselés, a keresztfiaim és egy kis ragasztópisztoly segítségével, valami nagyon ötletes, és nem kevésbé humoros „dolgot” hozott létre.
2019-et írhattunk, amikor elhatároztam, hogy festek egy Mindenek felett uralkodó Jézus, azaz Pantokrátor ikont. Az imádság művészetét Ausztráliában trappista kolostorban tanultam és az üldözött keresztények egyiptomi sivatagában, szentéletű abunák között. Az ikonfestés felettébb igényes spirituális követelményei mellett a nagyon szigorú technikai szabályokat Jósvay László restaurátor és Győrffy Anikó ikonfestő barátaim tanították meg.
Minden adott volt tehát egy nagyszerű bizánci stílusú szentkép létrejöttéhez. Lelkipásztori szolgálatom mellett, hetekig nagy buzgósággal enyveztem a fatáblát, főztem össze a csontenyvet a bolognai krétával, készítettem el a vásznazást, és vittem fel a vörös vasoxid tartalmú finom anyagot az aranyozás környékére, csakhogy minden csodásan sikerüljön.
És úgy is tűnt, hogy minden szuper lesz. Égetett umbrával elvégeztem a nyitást, azaz Krisztus ősképének halvány körvonalait bekarcoltam és kontúroztam. A legjobban az élveztem, amikor 7000 éves technikával szarvasbőr párnán felszeleteltem az aranyat, és mókusszőr ecsettel,
illetve egy kis pálinkával, a tojásfehérje segítségével, fokozott óvatossággal felragasztottam a 23,75 karátos aranyat.
És tényleg azt hittem, hogy életem eddigi legpompásabb remekművét készítem. Ami a transzcendencia magasságaiban, a szeráfok meg kerubok angyali karával szárnyal, illetve a Jungi kollektív tudattalan szimbólumainak, archetipikus ősi mélységeiben lubickol. De nem így történt!
Amikor ugyanis elkezdtem a beégetést, az arany felfényezését achát-kővel, egyszercsak azt látom, hogy az ásvány feltépi az aranyat, és a karácsonyfadísz csillogása helyett, durva karcolások jelennek meg az aranyon. Hát én olyan ideges lettem, hogy több heti munkám tönkrement egy pillanat alatt! Rögtön felhívtam a restaurátor ismerősömet, hogy mit ronthattam el. Ő sem tudta megmondani, hogy mit bénáztam el ügyetlenül, ha minden szabályt betartottam. Erre, fogtam egy fejszét, és idegességemben – szakralitás ide, szakralitás
oda –
vagy 15 darabba hasogattam a szerencsétlen Úr Jézus képét, és dühösen kivágtam a sufniba, a begyújtani valók közé!
De a Jóisten valahogy másképp tervezte a dolgot. Pár hét múlva, ahogy az alsós keresztgyermekeim megtudták a Krisztus ikonom „kivégzésének” történetét, gyermeki bájjal azonnal rám ripakodtak: „Keresztapu, keresztapu! Te nem vagy normális! Az 24 karátos arany! Szedd össze a sufniból a töredékeket, és mi gyerek ragasztópisztollyal újra meghegesztjük a szentképet, hogy eredeti „fényében” tündökölhessen.”
Kicsit szégyelltem magam már a történtek miatt, de mit volt mit tenni,
odakullogtam a fészerhez, és megkerestem a szanaszét szórt darabokat. Csak egyetlen puzzle hiányzott. És itt történt a vicces dolog! Amikor a műanyag gyerekragasztóval tényleg összeeszkábáltuk a fatáblát, egy mosolyogtató jelenség tárult a szemünk elé.
Ami eddig egy elkopott szentképnek tűnt, egy kortárs – vagy talán dadaista – geg lett.
Bárki ránézett, egyből azt vágta rá, hogy milyen jól néz ki, és milyen ötletesen ábrázoltam a mai ember ripityára tört Jézus képét, amit a jelen generációja szíve mélyén széthullott állapotban hordoz. A hiányzó
puzzle is nagyon tetszett mindenkinek. Egyből azt vágták rá, hogy ez a megtört Szentostyát ábrázolja, amit a pap a szentmisén a kezében felmutat. Lassan kezdtem megérteni, hogy ami nekem tönkretett aranyozásnak tűnt, az a Lélek humorával egy jó adag érték-kritikává
változott a keresztgyermekeim – na meg a ragasztópisztoly – unszolására.
És azt hittem, ezzel véget is ért a dolog. De nem így történt! Nem hagyott nyugalmat ugyanis a szívemben a tudat, hogy az aranyozással valamit nagyon elbénáztam. Mígnem egyszer csak, a székely kántor úr, teljesen más gondolati kontextusban, elkezd nekem a gyermekkoráról beszélni Székelyföldön. Elmondta, hogy amikor nebuló korában, csirkéket tartottak ház tájt, a festők mindig hozzájuk mentek az aranyozáshoz, festéshez tojást szerezni. Mert a tápos-ipari csirke tojása – amelyik hallisztet zabál egész életében – nem jó a temperához, csak a háztáji, ami tyúkhúrt, pajort, meg mindenféle ínyencséget kapirgál.
Heuréka! Rájöttem a megoldásra! Hát én sem házi csirke tojást használtam, hanem ipari csirkéét, ezért nem sikerült az aranyozás. Tanultam a saját hibámból, ezentúl én is csak házi tojást használok.
Az igazsághoz hozzátartozik egy záró mozzanat is. Az elején nem igazán akartam elhinni, hogy tényleg ennyire műanyag lett a modern világunk-társadalmunk, hogy még a tojásfehérje sem ragasztja fel rendesen az aranyat. Mígnem egy biológus jegyespárt kellet felkészítenem a házasságkötésükre. Kaptam az alkalmon, és rögtön nekik szegeztem a kérdést a szétdarabolt szentképemmel kapcsolatban. Elkezdtek érveket felsorolni a kántor úr igaza mellett, hogy a kutyájuk meg sem eszi a hipermarketben vásárolt csirkecombot, meg hogy a margarinra már rá se mennek a hangyák, mert nincs benne természetes anyag, stb. De ez sem volt még elég meggyőző érv nekem, mígnem fel tettek egy lehengerlő kérdést:
„Az EDDA koncerten csápoló fiatalok hány centiméter magasak voltak 20 éve?” Mondom: „Körülbelül 170 centiméteresek.” „És most egy Slipknot koncerten pogózó fiatalok milyen magasak?” – kérdezték. „Hát, olyan 190 centiméteresek.” – válaszolom.
És itt le volt zárva a téma. Meggyőztek! Ha az élelmiszerekben lévő szintetikus anyagok ilyen változást okoztak az ember testében, az újabb generációban, hogy 20 centivel magasabbak lettek átlag, akkor bátran elhihetem, hogy az ikonon lévő aranyozás 7000 éves technikájára is hatással van.
Így változott a ripityára tört ikonom, immáron nemcsak érték-kritikává, hanem társadalomkritikává is egyben. Felhívva a figyelmemet, hogy a magamban lévő, és a másokban szunnyadó Jézus képet is igyekezzek töretlen állapotban, ragyogóan megőrizni (és próbáljak egészségesebb ételeket enni, az ízfokozókkal felturbózott csoda-finom, de természetes anyagot sose látott, ázsiai zacskós levesek helyett).
Balázs András katolikus pap
Kiemelt kép: Balázs András: Ripityára tört Krisztus ikon, 2019, vegyes technika, változó méretek; Fotó: Gável András
