Gábor atya egészen kiskoromtól kezdve a PAP volt az életemben. Emlékszem a bunyókra, a Trabant felgyorsítására egy utcasaroknyi távolság alatt, később a közös szolgálatokra, ahol hazafelé nem tudtunk nem imádkozni, hogy Gábor atya el ne aludjon. Szó szerint életveszélyben voltunk mellette: az ÉLET közelében lehettünk. Jézus hangja a szívemben azt hiszem, nagyon sokáig Gábor atya hangján volt hallható. A Szent Család templom a legkalandosabb második otthonunkká lett. És fordítva is igaz: a mi lakásunk pedig Gábor atya otthonává. Bármikor betoppanhatott hozzánk, még késő este is szívesen beszélgettünk vele, és hallgattuk meg őt. Családtag lett nálunk Jézus paptársa. Emiatt pedig otthonunk lett az egyház.
Az aranymisén számtalan emlék, hitállomás jutott eszembe. Gábor atya minden testi korlát ellenére ma is fiatal és lelassíthatatlan. „Krisztus szeretete sürgeti”. Hálás vagyok Istennek az Ő életéért, hogy szerepe volt abban, hogy megtaláljam a zenei dicsőítő hivatásomat, hivatásunkat.
(A tegnapi ünnepnek sok ajándéka volt. Jézus minden irányban csalakszik közöttünk. Senki nem marad ki! Mind közül azonban azért adok hálát, hogy megölelhettem egy régi barátot, akinek nagyon sok köszönettel tartozom, de akivel majdnem két évtizede eltávolodtunk, részben az én zöldfülű, nem egészen Jézussal átgondolt döntésem következtében. Együtt dicsérhettük Istent, tele torokból, csak Jézus miatt. Hiszem, hogy Ő gyógyíthatja be mindnyájunk fel-felszakadó sebeit is.)