Jézus megjövendöli az ő halálát és harmadnapi feltámadását. Mire Péter félrevonja Mesterét és kijelenti, hogy ez nem történhet meg vele. A válasz meghökkentő és határozott, amelyet talán nem várnánk a „jóságos Messiás” szájából: távozz tőlem sátán! Már-már megsajnáljuk az apostolok fejét, hiszen ő csak óvni igyekezett Jézust a szörnyűségtől, cserébe mégis csak egy jókora fejmosás a jutalma – pedig lehet, hogy ez esetben a lábmosásnak jobban örült volna. Jézus megmagyarázza „kirohanását”: a kereszt vállalása nélkül nem követhetjük őt, és célba sem érhetünk. Vajon a dicsőítő zenei szolgálatot nem „kereszttelenítjük” sok esetben – „bésimogatással” intézve el a kellemetlen helyzeteket?
Hányszor, de hányszor hallani keresztény körökben, hogy amikor valakinek nincsen meg az elegendő zenei tudása vagy képessége, hogy zenei szolgálatot lásson el, egyszerűen az a válasz: majd a Szentlélek kipótolja! És még ha ez igaz is az életünk minden helyzetére – az emberi tökéletlenségünk ugyanis mindig kiegészül a fentről kapott ajándékkal –, azért legtöbbször a szentlelkes kijelentésünkkel hiányainkat, hozzá nem értésünket igyekszünk elleplezni hamis, módon.
Ez a fajta viselkedésünk a dicsőítés területén leginkább olyan szituációkban jellemző ránk, amikor mondjuk meg kellene mondanunk valakinek, hogy a zenei talentumok hiányoznak nála. Hiszen nem minden ember ugyanarra kapott elhívást. Vannak persze olyanok, akik ennek ellenére erőltetik mondjuk éppen a zenei tevékenységet – csekély sikerrel.
Ám ilyenkor azok, akiknek ki kellene mondani az igazságot, inkább a hazugság útját választják. Miért? Talán leginkább az sarkallja őket erre, hogynem akarják megbántani a jószándékú testvérüket azzal, hogy hiányosságaira rámutatnának. Ezzel lényegében nem tesznek egyebet, mint Péter apostol az idézett evangéliumban. Megpróbálják kikerülni vagy kikerültetni a keresztet.
Hiszen a kereszt vállalását jelentheti, ha valaki bár nagyon szeretne a zenei dicsőítő szolgálatban részt venni, de fel kell ismernie, hogy nem erre kapott elhívást.
Vagy valaki megzenésít egy gyönyörű és mély imádságot, de a végeredmény mégiscsak gyengére sikerül, és ezt be kell vallania önmaga előtt. És a kereszt hordozását vállalja az is, akinek ezt a felismert igazságot közölnie kell a testvérével.
A kereszt vállalása helyett azonban a belesimogatást, a konfliktuskerülést választjuk legtöbbször. Pedig a kereszt bizony konfliktust jelent. És aki ezt kikerüli, nem tud Jézus útján járni.
Amikor hazánkban járt a Gateway Worship csapata, volt szerencsém részt venni az általuk tartott workshopon. Az előadók elmondták: amikor valaki a zenei szolgálatra jelentkezik, azonnal felveszik egy rövid próbaidőre. Ezalatt világosan kiderül, hogy kinek, milyen tehetsége van az általa vágyott szolgálathoz. A próbaidő elteltével újra leülnek beszélgetni a jelentkező testvérrel. Ha nem alkalmas a zenei szolgálatra, egyértelműen tudtára adják, hogy nem erre kapott talentumot Istentől. Ezután pedig együtt keresik meg, hogy melyik az a terület, amelyre viszont igen.
Milyen szép lehetne, ha csak azért, mert egyházi dicsőítő szolgálatról van szó, nem udvariaskodnánk hamisan egymással szemben, és sikerülne elkerülnünk a félelemből és a hamis empátiából elkövetett hazugságot a testvéri közösségben vagy éppen önmagunkkal szemben. Világos, hogy ez nem könnyű senkinek. Hát persze, hogy nem az, hiszen ez a kereszt felvállalásának az útja!
Ám ha mégis Isten igazságát választjuk, akármennyire is nehéz, észre fogjuk venni, hogy Jézus ott van mellettünk.
A keresztünket soha nem egyedül visszük a vállunkon, hanem Jézus Krisztus közösségében. Ez pedig minden ajándéknál drágább kell, hogy legyen számunkra! És lényegében ez a dicsőítés esszenciája is: Jézus százszázalékos odaadása a Golgotán.
Fotón: Atlasz Gábor keresztútja