A Tél – mint évszak –, bár nem olyan kápráztatóan színes, illatokban, hangokban oly’ gazdag, mint a többi évszak; de mégis órákig vagyunk képesek egy frissen behavazott tájban gyönyörködni; csak nézni a táj nyugodtságát, elgondolkodni az életünk eseményein, hallgatni az apró zörejeket; hagyni, hogy a Természet átölelje – nemcsak – a testünket, hanem a lelkünket is. Nem véletlen az, hogy sokan választják ilyenkor a nyüzsgő világtól való elvonulás lehetőségét; akár egy jól felszerelt erdei lak kínálta kényelmet, akár egy hegyvidéki kis panzió nyugalmát.
A december a lelki számvetések ideje is; felmérhetjük az adódó csendességben azt, hogy a lelkünk „építményei” kiállták-e az élet próbáit ebben az évben; hogy jó úton vagyunk-e tetteinket tekintve; mit kell tennünk azért, hogy a jó irányt megtartsuk, és a rossz felé vivő tévelygéseinkből visszaforduljunk. Igen, ehhez csend kell, nyugalom kell; ám a világ nem akarja ezt, mert neki nem jó, ha az ember gondolkodni kezd.
A világi világ urainak – akik Sátán markában vannak – az a jó, ha végigrohanunk a csendesség idején, csak a boltok akcióira figyelünk, beszerezzük a zömmel felesleges dolgokat; kampányszerűen adakozunk SMS-ben, „üdén”mosolygunk akkor is, ha legszívesebben ledőlnénk a kanapéra a fáradtságtól.
Karácsonykor pedig az „újszülött Jézus” furcsállóan nézi a jászolból az emberiséget; és már akkor tudja, hogy nagy feladat vár rá. Sőt, azt is tudja, hogy ahol fegyverek dörögnek és golyók záporoznak, ott is Advent van.
Nem tisztem a háborúk jogosságát és/vagy jogtalanságát minősíteni; de azt azért valljuk be, hogy akkor is félünk tőlük, amikor a saját életünk ugyan nincs veszélyben, és a plázák pultjai előtt álló tömegek alkotta sorok valamelyikének a végére állunk; nos, akkor azért lenne időnk gondolkodni, amíg sorra kerülünk. Nyilván nem azon törjük a fejünket, hogy a lövészárkokban emberek imádkoznak azért, hogy túléljék azt a valamit, ami körülöttük és velük történik; jóllehet, nem is tudják, hogy mi történik pontosan. De azt bizonyára értik, hogy ők vannak ott, őket küldték egy homályos értékrend megvalósításáért; és, hogy van okuk félni az ismeretlentől.
Gondolunk-e, kell-e gondolnunk rájuk akkor, amikor a Megváltó érkezésének az ideje közeleg?
Na, persze – gondolhatják néhányan –, jön e cikk szerzője, és rongálja a hangulatot!
Akár még igazat is adhatok nekik, hiszen nagy általánosságban nem erről szól a várakozás ideje; és tudjuk, hogy az Eljövetel mindenképpen megtörténik, akárhol is helyezkedik el az ember teste. Na, de a lélek, a LÉLEK az merre jár; annak van-e kiszabott helye? Mert, hogy a test ugyan lehet, hogy sorban áll egy boltban, vagy éppen a sárban fekve várja annak a valaminek a végét; de semmiképpen sincs bezárva.
A lélek akkor is találkozni akar Jézussal, ha a hozzá tartozó test csak vergődik valahol.
Az nyilván nem hétköznapi dolog, hogy türelmes és türelmetlen emberek tömege vesz-e körül minket, vagy pedig halálszagú golyók süvítenek el a fejünk felett.
(Amikor katona voltam Szegeden – 1983-1984 –, gyakran voltam olyan szolgálatban, amikor őrséget kellett adni, és lőszerrel felszerelkezve álltam az őrtoronyban. A szolgálat felvételekor az őrkatonák a fegyverükhöz tartozó tárak mindegyikét feltöltötték lőszerrel; katonai szakzsargonnal szólva: „betáraztak”. Én ilyenkor mindig megszagoltam a lőszerrel megtöltött tárat, és azt a jellegzetes, soha el nem felejthető szagot neveztem úgy, hogy: halálszag.)
Az természetes, hogy a hétköznapok során elkerüljük azokat a helyeket, ahol tömeg van; azt meg mondanom sem kell, hogy a golyózáporos helyekre még gondolni sem akarunk. Pedig mind a két helyen nagy sokadalom van mostanság (szinte mindig), és a lélek is csak vergődik; bár őt nem köti semmi a helyben maradáshoz. De valamiért a lélek nem hagyja el a testet a nehéz helyzetekben, mert a lélek az ilyen. Az emberi test meg olyan, hogy számít is a lélek mindenkori jelenlétére.
Nos? Akkor kell-e gondolnunk egymásra? Vajon ki van nehéz helyzetben. Kinek kell jobban bíznia Jézus eljövetelében?
Ha nem akarok nagyon messzemenő következtetésekbe bonyolódni, akkor azt mondom, hogy nincs is sok különbség a két – az előbbiekben felemlített – helyszín között; bár a golyózáporban történő várakozás legtöbbször nem önként vállalt szerep; de az ima őszintébb ott, mint a vásári sokadalomban.
Most, a csendesség idején kell a leginkább egymásért imádkozni; egymásban lehalkítani a szavakat; egymás kezét lefognunk, ha lőni akar; simogatóvá szelídíteni az indulatokat; a lélek nyitott ajtajával várni Jézust.
Amikor a javakban szűkölködő, de a lelkiekben gazdag ember hajdanán (anno dacumál) felkészült a Jézussal való lelki találkozásra, akkor tiszta, fehér abroszt terített az asztalra; került rá borókaág, gyertya, pár szem dió, alma; és akadálytalanul az égig szállhatott az ima. Ebben a pompában és ebben a csendben megtalálhatta magát az ember; és nem kellett neki hangos tülekedésben vagy golyózáporban vergődnie; jó helyen volt.
Ugye, milyen messze vagyunk ettől; sőt egyre messzebb. Van mit átgondolni tehát, van helye a számvetésnek;
itt az ideje a tettek helyes útját kikövezni.
Nem azt mondom, hogy az emberiség zöme háborús közegben senyved; de nyugodtan mondhatnám ezt is, mert mindannyian csak állunk a záporban, és kerüljük a kisded Jézus csodálkozó tekintetét.
Leitert András
