Nagyböjtben nem éneklünk alleluját. Legalábbis a katolikus liturgia szabályai szerint. Ez természetesen nem arról szól, hogy ne lenne szabad Istent dicsérni ebben az időszakban. Mégis valamiféle önmegtartóztatást, lelki kiéheztetést érünk el ezzel a szabályozással, hogy húsvétkor még nagyobb örömmel és hittel zenghessük azt a Feltámadottnak. Figyelmetlenségből én azonban megszegtem a liturgikus szabályozást, és rögtön Hamvazószerda után egy nappal „illegális halleluját” zengtem a templomban a dicsőítés során. Vajon vétkeztem ezzel?
A kiválasztott igei tematikához válogattam össze az énekeket. Mózes felkínálja a választott népnek a lehetőséget, hogy a halállal szemben az életet válassza. No, ennek megfelelően pörgettem át a fejemben a dalrepertoáromat. Gyűltek, gyűltek az énekek. Egyik jobban passzolt, mint a másik. Szép kerek gondolati vonulat kezdett kirajzolódni előttem. Ám nem néztem végig a dalokat a nagyböjt liturgikus szabályozásának aktuális szűrőjével.
Varga Attila Életünk Krisztus című közismert éneke is bekerült a dalok közé. Szeretem ezt az éneket. Leginkább a szentháromságos üzenete miatt. Boldog voltam, hogy majd énekeljük. Annál is inkább, mert általában elég gyorsan bekapcsolódnak az éneklésébe még azok is, akik akkor hallják azt először.
A dicsőítésen egyik dal jött a másik után. A plébános atya éppen akkor ült le közénk, amikor a szóban forgó dalhoz érkeztünk el. Nagy lendülettel belekezdtem.
Egy óvatlan pillantást tettem a szövegkivetítésre… Na, és ekkor olyan dilemmába keveredtem, amit azonnal meg akartam oldani.
Észrevettem ugyanis, hogy a dal második, refrén szerű szakaszában két alkalommal olyan „kövér” alleluját kell majd énekelnünk, amely nehezen megmagyarázható a liturgikus időszak keretein belül. Az agyamban másodpercek töredékrészei alatt futott végig a gondolat: átírom! Improvizatíve behelyettesítem egy másik odatuszkolható szóval. Pörögtek a szinonimak, egyeztetésre kerültek a szóvégi rímek és a megfelelő szótagszám, de a dal első része annyira rövidke, hogy a megfejtés bizony inkább okozott volna zavart és botrányt a közösségben. Főként úgy, hogy a jelenlévők az eredeti, allelujás szöveget látták kivetítve maguk előtt.
Szeretném érzékeltetni, hogy ezen a ponton miféle kínokat éltem át. Egy: jelen van a közösség vezetője. Kettő: én vezetem a dicsőítést, ráadásul hitoktató is vagyok, akinek tanítania és példamutatóan képviselnie kellene az egyház belső – ez esetben liturgikus – rendjét.
A dal azonban másodpercek múlva elér a kritizálható allelujáig.
Ezen a ponton az a megoldásom maradt: vagy úgy csinálok, mintha elnyelném az alleluja szót, helyette valami artikulálatlan, kevéssé felismerhető, értelmetlen szót énekelve, aminek nincsen jelentése, vagy óvatosan és légiesen átsuhanok az alleluja szó éneklése felett. De az is eszembe jutott, hogy az Úr előtt bizonyosan kedvesebb, ha a liturgikus szabályok ellenére felvállalom az „illegális halleluját”.
Bevallom, az első alleluja éneklésénél a meghunyászkodás felé indultam el, bátortalanul kiejtve, kiénekelve a „dicsérd azt, aki van” lelkes héber felkiáltását, amelynek lényege, hogy semmivel sem törődöm, csak Isten dicséretével, bárki bármit reagálna erre. Ám a második alleluja éneklésénél az őszinte dicsőítő kerekedett felül a szívemben.
És plébánosi fejkoppintás ide vagy oda, illetve a nagyböjt liturgikus szabályozásai ellenére „beleálltam” a feladatba: csak úgy zengett a torkomból a „nagyböjti alleluja”!
Hitoktatói tevékenységemen végül nem esett csorba, nem kaptam dorgálást, visszajelzést azonban igen. Igazából nem igazán akadtak fenn a jelenlévők, hogy nagyböjt idején miért zengedeztünk alleluját (a plébánosom pedig minden bizonnyal az irgalom szelíd megtestesítője lehetett, hogy nem jegyezte meg a liturgikus bakit). Vagyis még van mit tanulnunk ezen a téren, hogy a liturgikus időszak szabályainak megfelelően és hűen éljük át a nagyböjti készület értékes időszakát.
Meghagyom mindenkinek a döntést, vajon melyik attitűdöt választotta volna az én helyemben…
(Azért még megjegyzem így a végén: szerintem csak „legális alleluja” létezik, amely – rendeltetéséből eredően – ha nem éneklik, leginkább abban az esetben válik illegálissá.)
Gável András
Fotó: Penyigei László/dicsoitosziget.hu
