A legszentebb liturgia sem mentes az emberi adottságainktól. És bizonyosan, Istennek ezek a dicséretek is kedvesek lehetnek! Mindez jól mutatja, hogy a dicsőítés minősége nem a mi ügyességünktől, hovatovább szentségünktől függ, hanem kizárólag Isten szentségének és végtelen nagyságának, szeretetének elfogadásától. Különlegesen humoros helyzetek még a liturgia során is keletkezhetnek, amelyek bizony megnevettetnek bennünket, ám ez mégsem vesz el semmit Isten szentségéből. Talán nem marad ridegen „steril” a liturgia cselekménye, ellenben kiválóan megmutatja az emberségünket Isten hatalmas, elfogadó szeretetében.
Talán nem szükséges a lengyel katolikus testvérekig elutaznunk, hogy liturgikus, humoros pillanatok szem- és fültanúi lehessünk. Idehaza például éppen a nagymúltú Nagymarosi Ifjúsági Találkozó 40 éves évfordulóján hangzott el az „alleluja, mehet a lufi”, azóta elhíresült mondat.
Brückner Ákos atya – a Dunakanyar lelki erőművének egyik ősatyja az elsők közül – az ünnep emelkedettségének kifejezéseképpen egy, a szentmisékről jól ismert alleluja intonálásába kezdett, amolyan paraliturgikus előénekesként. A fanfárhoz hasonló bevezetés minden bizonnyal az ünnepi pillanatra még éppen féken tartott héliumos lufik ég felé röptetésének előre megbeszélt, „titkos” jelzése lehetett.
Az ifjúság megújulásáért szüntelenül buzgó ciszterci szerzetes a várva várt, „garantált lufieffekt” biztosítása érdekében azonban az előénekelt alleluja végéhez, már-már liturgikus köntösbe burkolva adta ki a nem éppen liturgiához illeszkedő vezényszót: „mehet a lufi!”.
Lengyelországban szintén az alleluja énekléséhez kapcsolódó, a hallgatóságot megnevettető eset történt. A miséző pap énekesei adottságai ellenére zengte a húsvéti vigílián és ünnepi szentmisén szokás szerint felcsendülő ünnepi alleluját. Ám a hosszú hajlítással bizony gondjai akadtak. A végeredmény így talán az eddig hallott legvidámabb alleluja-éneklés lett – tele egy sor ha-ha-ha elhangzásával, amely mintha az emberi nevetést imitálta volna, természetesen a katolikus atya szándékától mentesen. Íme:
Talán az Úr Jézus sem nyom egy kokit a fejbúbunkra, ha egy-egy szentmisén, mások számára bizonyosan meglepő és megmagyarázhatatlan módon az ezekben a tónusokban intonált alleluja éneklésekor halványan elmosolyodunk a szájunk szélén.
A liturgia híd Isten és ember között. És az emberhez a humor is hozzátartozik…
Fotó: pxhere
