Idén is megrendezésre került az ökumenikus imahét, amelynek mottója ezúttal az evangéliumi főparancs. A felekezeti közeledés ezévi gondolatait a Burkina Faso-ban élő ökumenikus közösség állította össze. A muzulmán vallási többségű országban hitükért üldözött keresztények felismerték, hogy mindennél fontosabb felfedezniük és megélniük a szeretet jézusi parancsát az ellenségeikkel szemben is. Noha magától értetődőbbnek tűnne a rosszat rosszal viszonozni, Jézus felszólítása arra hív, hogy szeressük még az ellenségeinket is. Az afrikai közösség hiteles példát ad arról is, hogy az ökumenikus közeledés nem válhat ökölmechanikus teológiai pofozkodássá. A keresztények közeledésének egyik közös területe Isten dicsőítése zenében és azon túl.
Isten dicsőítésének erejét szinte minden felekezet ismeri a legnagyobb létszámú és múltú, történelmi egyházaktól kezdve egészen a közelmúltban alapított kicsinyke gyülekezetekig. A Krisztus által áhított egység megélése nem a különbségek elfedésével mutatkozik majd meg, hanem közös kincseink felfedezésével és együttes gyakorlásával. A dicsőítés éppen ilyen ajándék minden felekezet számára.
Amikor Istent dicsőítjük, megtaláljuk saját helyünket is a világban. A kapcsolatunk embertársainkkal és Istennel harmonikussá válik. Elmondjuk a Teremtőnek, hogy ő milyen.
Kifejezzük, hogy hiszünk az ő jóságában azzal együtt, ha az életünk éppen nem a mi elképzelésünk szerint valósul meg.
A katolikus egyházban a dicsőítés csúcspontja és legteljesebb oka a szentmisében tarul elénk. Az Eucharisztia ünneplése a Megváltó keresztáldozatát jeleníti meg a szemünk előtt. Ez a valóságos jelleg magyarázat arra, hogy miért a dicsőítés teljessége a katolikusok miséje. Krisztus áldozatában ugyanis a teljes és tökéletes engedelmesség jelenik meg az Atya akarata iránt. Az ő édesanyja, Mária, az ő élete és az angelusi igenje miatt azonnal Messiás fiának nyomában lép elénk a követendő, dicsőítő példaképek sorában.
A Biblia számos helyen buzdít Isten imádására. Az ószövetségi Dávid ezt a szüntelen magasztalást vitte a legmagasabb szintre, lélekben Isten jelenlétébe, tróntermébe nyerve bebocsátást. Az általa szerzett 22. zsoltár szavait hallhatjuk majd a kereszten életét az emberek megváltásáért feláldozó Messiás vérző ajkairól is.
A különböző felekezetű keresztények ugyan különböznek pár alapvetően lényeges dologban, ám Isten dicsőítésében teljes egységet tudnak megélni. Fontos ezért, hogy közösen gyakorolják is azt, amelynek során a Szentlélek iránymutatásait fogják felfedezni, aki nem akar mást, mint a Fiú vágyát: „ut unum sint”, hogy egyek legyenek.
Ez az egység leginkább valóban a jézusi szeretet-parancs gyakorlása által születhet meg. Koncz Hunor Attila kosdi református lelkész szerint érdekes belegondolnunk abba, hogy az isteni találékonyság bravúrja, hogy ennek a másik ember iránti szeretetnek a mércéje éppen az emberi önzés. Úgy kell szeretnünk még az elenségünket, de a szimplán ellenszenves szomszédunkat is, mint ahogy magunkat szeretjük. A lelkész ennek érdekében azt javasolja, hogy merjünk helyet cserélni a másik emberrel, és az „ő szerepében”gondoljuk végig, hogy hogyan tapasztalnánk meg a szeretetet.
Ez a helycserés – és egy kicsit fejcserés – „támadás” feltámadássá változtathatja át halottnak vélt kapcsolatainkat a közvetlen környezetünkben, és láthatóvá válik majd a a szeretet, amely a keresztények DNS-e
– vélekedett a lelkipásztor a kosdi ökumenikus imahét nyitó alkalmán a Baptista Gyülekezetben.
Az Atya sem tett mást: Jézus Krisztus helyet cserélt velünk, belebújt a bőrünkbe, az Ige testté lett. Ebben az állapotában szüntelenül az Atya akaratát és tökéletes szeretet-tervét kereste, és arra igent mondott, megdicsőítve őt. Ezzel az engedelmességével az ember engedetlenségére mondott nemet, megmutatva Isten örök hűségét az ember iránt.
Fotó: pxhere
