A jelenlegi, felgyorsultnak nevezett világban jellemző, hogy az emberek nagyobb része inkább rövidtávú elképzelésekben gondolkodik; legfeljebb középtávúakban. Annyiból mindenképpen megérthető ez, hogy annyi és olyan sokféle tényezőt kell/kellene figyelembe venni, amire tulajdonképpen nincs megfelelő mennyiségű idő, és nem is vagyunk hozzászokva igazából ehhez. Vajon hova tűnt el az a kor, amelyben még biztonsággal tudta az ember irányítani az életét; amikor még nem kellett ennyi mindenre előre felkészülni. Érezzük, hogy gyökeresen megváltoztak a mindennapok; sietünk mindenhova, de még így sem érünk oda jó néhány helyre. Ezeket főként az emberi kapcsolataink sínylik meg; pedig ennek várhatóan kiemelt jelentősége lesz. Leitert András alábbi írásában a hosszú távú összefüggéseket vizsgálja nagy alapossággal; különösen a környezet előnytelen átalakulásának hatásait vetíti rá az emberi létkérdésekre. Lássuk hát meglepő következtetését!
Az íróasztalom melletti falon egy nagyméretű dombornyomású térkép van, mely a Kárpát-medencét jeleníti meg és minden napom fontos résztvevője. Mindig is kedveltem a térképeket, hiszen hatalmas területeket lehet általuk bejárni pillanatok alatt, és a térképészet által használt színezés ismeretében könnyű különbséget tenni a felszíni formák között. Minél magasabb egy terület formakincse, annál sötétebb barna szín a jellemző; az alacsonyabb, tengerszint feletti területek a zöld árnyalatait viselik magukon; a felszíni vizeket értelemszerűen kékkel jelölik. A tengerek és az óceánok mélységét is jól mutatják be a térképek; minél mélyebb a víz, annál sötétebb kék szín látható.
A Kárpát-medencére mindig is csodálattal néztem, hiszen ilyen adottságú területi egység sehol máshol nincs a Föld nevű bolygón.
A dombornyomású technikával készült térképeken ráadásul sokkal hatékonyabban eligazodik a szem; könnyebben tudatosulnak a szemlélőben az adott terület felszíni adottságai, felszíni egységei. Amit tehát állítok, hogy egyedülálló térfelszín a lakhelyünk. Ez ugyan magyarázatra szorul, de rögvest megteszem ezt, és ezzel összefüggésben igyekszem felvázolni azt is, hogy ennek milyen kiemelt jelentősége is van számunkra.
A Kárpát-medencét úgy veszik körbe hegyvonulatok, mint ahogy az anya öleli át gyermekét. Nyugatról, északnyugatról az Alpok – szinte áthatolhatatlan – hegyrengetege; északról, északkeletről, keletről, délkeletről a Kárpátok vonulata; délről pedig a Dinári–hegység és a Balkán-hegység. A magas hegyek óvó, védő karéjában pedig ott van maga a medence, ahol kisebb hegyvonulatokat, dombságokat, sík vidékeket, és sok felszíni vizet fedezhet fel a szemlélődő. Mindig is kutattam a Föld felszínén (térképeken) az ilyen, vagy akár csak az ehhez hasonló adottságú területeket, de nem leltem rá még csak olyan vidékre sem, ami legalább megközelítené ezt a formavilágot.
Számomra ez olyan, mintha a Teremtő Isten ujjlenyomata lenne.
A jelenlegi, egyre szélsőségesebbé váló időjárás az egész bolygón megnehezíti, vagy akár el is lehetetleníti az élővilág létét; s benne különösen kiemelten az emberi közösségek már-már állandónak vélt környezetét, társadalmi berendezkedését. Az emberek az állandóság biztonságát veszik alapul, mikor valahol letelepszenek és kialakítják maguknak azt az életteret, ahol megfelelőnek tarják a körülményeket. Igaz az is, hogy esetenként túlértékelik a saját megélhetési képességeiket, és értetlenül állnak, amikor a Természet áthúzza a számításaikat. Ezeket a vidékeket – tanulva a hibákból – elhagyják az emberek, arrébb költöznek, és néhány generációval később már csak emlék, hogy az ükapák hoztak rossz döntéseket is.
De mi van akkor, ha egy élhetőnek tartott területen változnak meg a jellemző időjárási körülmények; ráadásul nemcsak egyszeri alkalommal és rövid időre, hanem nagy gyakorisággal és egyre csak rosszabbodva?
Jó példa erre az észak-amerikai kontinens, ahol Kanada, az Amerikai Egyesült Államok és Mexikó osztozik egy hatalmas területen. Az említett földrész igen gazdag felszíni adottságok és bányakincsek terén; ezért is érthető például az USA világhatalmi helyzete, hiszen dúskál a természeti javakban. Kérdezhetik joggal, hogy: Akkor mi itt baj? Nos! Addig, amíg a globális (bolygószintű) felmelegedés hatásai nem váltak ennyire szélsőségessé, addig mindenki azt gondolta, hogy ez a Kánaán. Igaz, hogy néha-néha tornádók is sújtották; de ez még akkoriban „belefért”. Az említett földrész (szaknyelven) észak-déli nyitottságú; keleten az Appalache-hegység húzódik; nyugaton pedig a Sziklás-hegység.
A megváltozott időjárás okaként egyre gyakoribb az északi hidegbetörés és az egyenlítői területek felőli forró légtömegek beáramlása.
Mivel ezeknek sem É-ról sem pedig D-ről nincs természetes akadályoztatása, ezért a kontinens belseje állandó ütközőzónája e légtömegeknek. Mindent letaroló szélviharok (főként tornádók) alakulnak ki olyan gyakorisággal, amire nem lehet felkészülni Már nemcsak évenként, hanem akár hetenként is kell ezek megjelenésére számítani, ezért az eddig biztosnak hitt jövő, pedig már csak álomkép; tömegek hagyják el a letarolt vidékeket. Az „amerikai álom” mára már inkább rémálom, és egyre zsugorodik azon társadalmi rétegek számszaki nagysága, akikhez még nem kopogtatott be a Végzet. A menekülők új és még élhető területekre vándorolnak, ahol persze már élnek emberek, és ahol így egyre nagyobb lesz a zsúfoltság; és a kulturális másság is – addig jobbára ismeretlen és kezelhetetlen – feszültségeket szít. Tehát a bajra baj jön; a megtervezett jövőt a kilátástalanág váltja fel.
Ráadásul, ez csak egy példa azon példák sokasága közül, amelyek hasonló jelentőségűek szerte a világon. Ma már nincs olyan édeni vidéke a bolygónknak, ahol ne lenne jelen valamiféle időjárási bizonytalanság, ahol kiszámítható lenne valamelyest is a közeli jövő.
Az előző részben javasolt légtisztító technológiai rendszer létrehozását – bevallom –, hogy azért tartom kivitelezhetetlennek, mert az emberiség jelenleg nincs azon a meggyőződési szinten, ami a megoldás létrehozására sarkallná, emellett pedig lelkileg sincs abban az állapotban, ami hitet adna neki ehhez. Pedig a lélek mélységeit kellően megismerve mindenki tisztában lenne azzal, hogy – Isten képmásaként – nem a beletörődés a feléje támasztott elvárás; hanem az, hogy a lélek mélyéről a magasságok felé szárnyaljon, hitet adjon magának is és másoknak is. Hitet mindenhez, még a lehetetlennek látszó feladatok kivitelezéséhez is. A lélek megismerésével a hit isteni erejűvé válik, és biztosítja az élet lehetőségét minden körülmények között.
A Természetben a túlságosan mély vagy a túlságosan magas terek nem adnak lehetőséget az Élet kiteljesedésére. Ezért nem élnek emberek a Himalája csúcsain vagy a mély tengerekben Tudjuk, hogy vannak ilyen terek, elfogadjuk a meglétüket, és kész. Aki nem kísérli meg ezek bejárását az nagyobb hős annál, mint aki ott elpusztul. Hős, mert legyőzte önmagát, a kísértést, a felesleges veszély felvállalását.
Hosszú okfejtésekbe lehetne itt bonyolódni, de aki megteremtetett az életre, annak kötelessége arra vigyázni, és pont. Visszatérve az eredeti kérdéskörhöz, az tehát egyértelmű, hogy az egész emberiség összefogása nemcsak, hogy lehetetlen, hanem még ráadásul annyira időigényes is, ami már „nem fér bele”.
Nem marad más hátra, mint az, hogy kisebb – mondjuk nemzeti szintű – összefogást kell létrehozni; aminek nem más a neve, mint az: önellátás. Mint említettem az előzőekben, ehhez étel, ital, lakhatás az alapfeltétel. Ezekhez termőföld, öntözővíz, agrikultúra, és akár az ezekhez tartozó technikai lehetőségek kihasználása és fejlesztése szükséges; jól értve a helyi igényeket és lehetőségeket. A víz azon részét, ami éppen nem szükséges, azt össze kell gyűjteni és öntözőrendszereket kell mellé telepíteni (mint a testben az érrendszer); a napsugárzás egy részét energia előállítására és tárolására kell hasznosítani, a felesleges besugárzástól pedig meg kell védeni a felszínt (talajtakarás, erdősítés). Ezek természetes adottságként jelen vannak a Kárpát-medencében; tulajdonképpen a „finomhangolás” szükséges csupán. Persze ez sem kis feladat, de nem a semmiből kell indulni; ráadásul már jó ideje zajlanak ezek a munkák, ezért itt sem vagyunk jelentős lemaradásban. Ha pedig a felszín alatti vízkészletünket kell jellemeznem, akkor csak annyit írok, hogy: egyedülálló a világon; ugyanis a medence-jelleg a felszín alatt is meghatározó, vagyis ide folyik minden víz a környékről. Bármi is történjen, a Kárpát-medence mindig az Élet bölcsője marad. A Teremtő ellátta mindennel; emellé még az itt élőknek a tenni akarása és a hite kell, hogy végtelen legyen.
Mondom, gyakran ülök az említett térkép előtt és nézem az országunk határát, amelyet az emberi hatalomvágy ide-oda tologatott az évszázadok során. Hazánk mai határvonalát tekintve, a formája egy hajóhoz hasonlít. Nézem-nézem ezt a „hajót” és eszembe jut egy mindenki által ismert, régi történet.
Egy Noé (Noah) nevű emberről szól és az ő bárkájáról …
Leitert András
