Az gyakorta előfordul az utazókkal, hogy olyan vidékre – olyan vidékeken át – visz az útjuk, ahol azelőtt még nem jártak; és az új helyszínek varázslatos szépsége és/vagy különlegessége annyira elbűvöli őket, hogy már akkor elhatározzák, hogy amint csak lehet, újra visszatérnek. Igen, vannak olyan helyek, amelyekre őszintén rácsodálkozunk, és ha később megkérdezi valaki, hogy merre jártunk, akkor csak keresgéljük a megfelelő szavakat ahhoz, hogy elmondjuk mindazt, amit láttunk. Fényképeket ugyan készít manapság a vándor, és amikor nem találja a szavak általi bemutatás lehetőségét, akkor a fotográfiákkal menti ki magát. A fényképeket megtekintők pedig udvarias „Húúú!” meg „Haaa!” felkiáltásokkal igyekeznek jelezni azt, amit ilyenkor szokás. Valóban, egy szépséges táj elbűvölhet még akár akkor is, amikor azt fotón vagy kivetített dián látjuk; de amikor az egymással kiegyensúlyozott állapotban lévő test és lélek van ott, azon a helyszínen, akkor az szinte leírhatatlan, bemutathatatlan. Ám de, ez a kiváltság mindenképpen arra kötelez, hogy azért is nekiveselkedjünk ennek a kihívásnak; hiszen az ilyen helyeket meg kell ismertetnünk másokkal is; és itt nem a kézzel megfogható fizikai közegre gondolok, hanem a Végtelen egy-egy olyan pontjára, ahová eljuthatott a Lélek; az utazó lelke.
Mert hát, utazók vagyunk mindannyian; botorkálunk vagy épp szárnyalunk abban az időben és térben, ami a földi létet behatárolja. Sikereket és kudarcokat könyvelünk el létünk idején; és a mindennapokban leginkább ezekre hivatkozunk. Sokkal nehezebb viszont azokról az utazásokról beszélni, amelyek nemcsak a test által lettek teljesítve; pontosabban: főleg nem a test által. Az, hogy utazók vagyunk, az sokkal többet jelent annál, hogy ide vagy oda elmegyünk, rácsodálkozunk arra, amit ott látunk; és a látványt – mint a lényegesnek tartott valamit – elvisszük magunkban a sírig.
Meggyőződésemmé vált, hogy az igazán lényeges utazások nincsenek a fizikai határok közé zárva; sőt, az is lehet „világot látott ember”, aki nem járja be a földrészeket, nem jön-megy állandóan (esetenként kényszeresen), hanem úgy éli az életét, hogy
a lecsukott szemhéjai mögött lesz a Végtelen részévé.
Ezzel nem azt akarom sugallni, hogy ne utazzunk, és ne ismerjünk meg többet a Világból; hanem arra utalok, hogy a lélek szárnyalását igyekezzünk meg- és átélni, de legfőképpen megérteni. Ez nem egyszerű feladat, és bizony esetenként még önmagunk sem értjük, hogy merre is jártunk képzeletben; nem még ezt szavakkal le is írni mások számára.
Nem is feladatunk, hogy átéreztessük másokkal a lelkileg megélt csodákat; főleg, hogy kinek-kinek, mást és mást jelentenek az ilyen élmények. Ezért csak ajánljuk nyugodtan másoknak is azokat a vidékeket, ahová az újkori vándor is eljuthat; és ahol az újkori vándor is rácsodálkozik a gyönyörű tájra; de ahol az újkori vándor is becsukja a szemeit egy idő után, mert megérzi azt, hogy még messzebbre juthat úgy; akár még a Végtelent is bejárhatja.
A minap olyan csillaghalmazok fényképeit mutatták be a televízióban, amelyek nemcsak különleges színekben pompáztak, hanem olyan alakzatban helyezkedtek el, ami egy fenyőfára emlékeztette a nézőt. Érdekes volt a látvány, és érdekes tény volt az is, hogy erről egyáltalán fényképet tudtak készíteni a megfigyelők. Ráadásul azt is elmondták, hogy ezek még fiatal csillagok, azért ilyen színesek, és 2500 fényévnyi távolságra vannak a Földtől. Annyit tudok, hogy a Fény sebessége az kb. 300.000 kilométer/másodperc, de nem állok neki kiszámolni, hogy akkor mennyi is az annyi. Nincs is semmi értelme ezt kiszámolni; elég, ha azt érezzük, hogy messze van, emberi ésszel mérve felfoghatatlan távolságra.
Nekem mégis az jutott az eszembe, hogyha valaki onnan tekintene a mi Földünk felé, akkor az ő nézőpontjából mi lennénk azok, akik szinte mérhetetlen távolságra vannak. Ebben az értelemben tehát,
mi is a Végtelen részei vagyunk; vagyis otthon vagyunk a Végtelenben. És ahol otthon vagyunk, ott be is tudjuk a lélek által járni a tereket; és nincs semmilyen akadály a számunkra ebben.
Csak a megfelelő időben hunyjuk le a szemünket, és engedjük a lelkünket szabadon szárnyalni; hiszen a Lélek éltető közege az a térség, ami nem mérhető meg sem távolságban, sem pedig időben. Érdemes az ilyen utazásokba beleélni magunkat, mert akár az Istennel is találkozhatunk (biztos is), és a leírhatatlan élmény valósággá válik.
Amikor december 21-én a szentendrei Ferences-rendi iskola sportcsarnokában behunyt szemmel hallgattam – sokadmagammal – az EUCHARIST együttes általi zenét és a DRAMATIZÁLT BIBLIA színészeinek előadását, akkor magam is elutazhattam a Végtelenbe; sőt, ott lehettem így én is a színpadon; pedig csak néhány méterre voltam, ám ez mégis fényévnyi távolság, ha nem a Lélekre bíztam volna magam.
Leitert András
Fotó: Tóth András/Dicsőítő Sziget
