Mivel a jelenlegi – általam csak átmenetinek vélt – egészségi állapotom okán van lehetőségem tömegtájékoztatási felületeket (főként televíziós műsorokat) böngészgetni; ezért jó néhány olyan hírt is mérlegelni kell magamban, ami a jelenlegi információs (tájékoztatási) áradatban talán nem is tűnik fel annak, aki munkahelyre jár, gyermeket nevel, mos, főz, vasal, és a többi. Nem állítom, hogy az említett hír-értelmezés mindig örömömre szolgál, de azt kijelenthetem, hogy mindent, minden hírt érdemes jó alaposan „átrágni”, mielőtt azt beépítenénk a gondolkodásunkba és/vagy a véleményeink közé. Az nem árt, ha tudjuk, hogy a „külszín és a belbecs” nem mindig jár párban; és ez a televíziós műsorokra is éppúgy érvényes, mint az üzletközpontok kirakataira; sőt! Mondom ezt azért, hogy aki esetleg sokszor merészkedik be a média világába és szellemileg nem eléggé edzett, azt úgy félrevezetik/becsap-ják, hogy csak, na. A tájékoztatási felületek meglétét én egyébként fontosnak tartom („kirakatnak” nevezem őket), de nem értékelem őket a legfontosabbnak. Mint ahogy a boltban is kiválogatjuk a nekünk alkalmas terméket a sok közül, ekképpen kell tennünk a hírvilág területén is. Eleinte ugyan kissé fárasztó feladat az, hogy utánanézünk dolgoknak, de viszonylag hamar olyan gyakorlatra tehetünk így szert, ami megvéd a gyatra minőségű termékek elfogadásának veszélyeitől.
Egy orvos barátom már nem is néz tévét, csak szépirodalmat olvas; amit én egyfajta önvédelmi taktikának vélek, és messzemenőkig meg is értek. Jómagam is így tettem életem első 40 évében, és a könyvek által fel is vérteződtem sok, világi ármánnyal szemben; igaz, hogy nem mindennel szemben. Olvasni mindig kell (szépirodalmat mindenképpen), ami által olyan emberi értékekhez lehet visszanyúlni, mint a barátság, az őszinteség, a bátorság, a felelősségvállalás, az emberi méltóság megtartása.
A gondolkodásomat meghatározó könyvek egyike volt Rudyard Kipling: A dzsungel könyve, melyet még tízéves korom környékén volt szerencsém elolvasni. Azóta már láttam filmen és rajzfilmen is; ott is tetszett, de a könyv, az írott szó egy olyan világba visz el, amelyről nem szabad lemondani; és felnőttként sem szégyen az, ha felfedezzük és/vagy újrajárjuk azt a világot. Ebben a könyvben egy elveszett kisfiút, egy emberi gyermeket fogad be és nevel fel egy farkas falka. A farkasok vezére (az alfahím) egy harcedzett, erős és bátor hímfarkas volt; a neve Akela. A kisfiút (Maugli) Akela tanította meg mindenre, ami a dzsungelbeli élethez és az életben maradáshoz kell; és amikor Maugli nem értett meg valamit, akkor a farkas azt tanácsolta neki, hogy: Menj, és kurkászd ki! Vagyis, hogy menjen és járjon utána, győződjön meg róla. Maugli így is tett, és felnőttként már ő lett a dzsungel királya.
Ha most valaki azt gondolja, hogy a világ egy olyan dzsungel, ahol az ember léte minduntalan veszélyben forog, és egy megbízható vezető tanácsaira mindenképp szükség van, akkor bizony nem jár messze a valóságtól;
és jól érzékeli a párhuzamot a könyvbéli események és a jelenkori történések között. Az említett történetben az esendő kisgyermeknek esélye sem lett volna az életben maradásra, ha nincs egy olyan oltalmazója, mint a farkasok vezére, Akela. A test megmaradása érdekében (ez a főszabály a dzsungelben) a farkas a megfelelő időben mindig próbára tette a felnövekvő gyermek erejét és bátorságát; nem korán és nem is későn. Időben. Nem kímélte meg a kisebb-nagyobb sérülésektől sem, mert tudta, hogy a sérthetetlenségben való hit kegyetlenné tesz mindenkit. Mondjuk ki bátran ezzel párhuzamos értelmezésben, hogy:
Az emberiség nevelője és védelmezője a Mindenható Isten, aki a Teremtés Ura, akitől az ember megkapta a Föld nevű Paradicsomot. Itt élhetünk, itt szerethetünk, itt lehetünk jók.
Próbára lettünk téve, hogy miként tudjuk megbecsülni ezt a kivételes helyet; tudunk-e élni ezzel a kivételes ajándékkal. Az emberiség már sejti, hogy ebben a próbában elbukott; igaz, hogy a „kirakatba” azért még mindig bepakolja a szépségességébenmég megmaradt árut. Gondolja, hogy még nincs minden veszve, és így az Urat és önmagát is áltathatja a hamis illúziókkal. Az igazság azonban az, hogy az Urat semmiképpen, de lassan már önmagát sem tudja becsapni.
A hírközlők mindig igyekeznek elterelni a tömegek figyelmét a valóságról; és a Sátán földi helytartói adnak is híranyagot – háborús válságok kirobbantása – ehhez. De már annyi bajról van tudomásunk mindannyiunknak (nekik is), hogy időnként elszólják magukat. Az értő hallás pedig azonnal észreveszi már, hogy figyelemelterelés zajlik.
Úgy tűnhet, hogy elkanyarodtam a bevezetőben megcélzott témától, de nem így van. Mondom az elszomorító példát, és rögtön összeáll a kép mindenkinek.
Nemrégiben éppen arról vitatkoztak a „kirakati bábuk”, hogy a jelenlegi (hónapok óta tartó) palesztin-izraeli háborúban ártatlanul meghalt húszezernyi civil áldozat sorsa, az vajon népirtásnak minősül-e. Pro és kontra ütköztek az érvek; szinte forrt a levegő a hírközlő felületeken. A múlt pokoli eseményei éppúgy meg lettek nevezve (terrorizmus, kommunizmus, ilyen -izmus, olyan -izmus), mint a jelenkor súlyos eseményei. Tetszenek érteni?
Arról folyt a vita, hogy számszakilag mennyi áldozat esetén lehet kimondani azt a szót, hogy ez már népirtás; és hogy kinek van igaza ebben.
Arról nem szólt senki, hogy a Paradicsomot miképpen pusztította le az emberiség; és micsoda aránytalanságokat hagyott állandósulni. Ez ám a próbatétel igazi eredménye; bár erről nem szólnak a hírek. A Föld nevű édenkert maradványán folyik a piaci osztozkodás; és eközben naponta hal éhen 20-25.000 ember. Ezt is tetszenek érteni? Naponta!
Akkor mi is a népirtás? Ki is a népirtó? Esetleg mindannyian felelősek vagyunk ebben? Esetleg mindannyian áldozatai vagyunk/leszünk ennek?
Elhihetik, hogy valójában ez is az Úristen próbáinak a része; és még nem is tartunk az igazi, mindenkit érintő megpróbáltatásoknál. Előbb-utóbb bele kell nézni abba a tükörbe, amit az Úr tart majd elénk. Bezzeg akkor – amikor a kirakat is kiürül –, majd mindenki buzgón elkezd imádkozni. Hmmm!
Leitert András
Fotó: pxhere
