Sok külföldi országban virágoznak az új zenei műfajok. A keresztény könnyűzenének mindenki által elismert kategóriája létezik neves előadókkal és kitűnő alkotásokkal. Idehaza a történelmi adottságok okán is lemaradásban vagyunk. A kommunista keresztényüldözés évtizedei alatt ennek ellenére gyönyörű fejlődésnek indult a magyar keresztény könnyűzene. Az első előadók valódi útkeresők voltak, akiket az akkori mainstream előadói szcéna egyáltalán nem értékelt, mondjuk ki, semmire.
Sillye Jenő és kortársainak, követőinek zenéje akkoriban meghatározóvá vált. Nagyszabású, zenei szempontból is értékes művek születtek, amelyek kénytelen-kelletlen beszorultak a keresztény közösségek gyülekezeti falai közé. Ezeket a számokat nem játszotta a tévé és a rádió. Úgy léteztek, hogy hivatalosan nem váltak ismertté. A gyülekezetek révén mégis a fél ország dúdolta ezeket a számokat, a találkozókon felcsendülő énekeket szájról-szájra adták tovább egymásnak a templomi együttesek.
Számosan csatlakoztak ehhez a zenei mozgalomhoz, amely egyben egyházi lelki megújulási folyamatok indikátora is lett.
A becsatlakozó zenészek általában megelégedtek a „házilag” felszedhető zenei képzettséggel. A templomok „közönségének” szintén nem volt igénye arra, hogy a párhuzamosan létező, profán tartalmú könnyűzene kvalitásával versenyeztesse meg a templomi gitárosokat. Emiatt kialakult egy jellemzően visszafogott, egyházközségekre jellemző zenei megszólalás. Ebből rendszerint hiányzott az erő és a karakteres zenei megformálás igénye, egy-két előadót leszámítva.
Sillye Jenő stílusa például olyannyira karakteressé vált, hogy az ő nyomában
gombamód nőttek ki a földből a Jenő-klón zenekarok az egyéni hangjuk megtalálása nélkül.
Nagyjából a rendszerváltásnak kellet bekövetkeznie ahhoz, hogy a kizárólag templomokba száműzött stílus kimerészkedjen a világi közeg színtereire, missziós és evangelizációs küldetéssel felvértezve.
Míg a kezdeti időkben egyáltalán nem volt mindegy, hogy egy keresztény üzenetet hordozó zenemű hogyan szólalt meg a templomokban, a kommunizmus elmúltával mintha a missziós küldetés kerekedett volna felül. A zenei megformálás fejlődése eközben lelassult vagy egyenesen megállt. Ennek következtében egy elerőtlenedett, avítt stílus körvonalai kezdtek kirajzolódni.
Továbbra is a hatvanas-hetvenes évek muzsikája szólalt meg, egyre direktebb evangéliumi üzenetet hordozva.
Ebben az aránytalanságban megszületett gnóm képtelen volt végül betölteni evangelizációs küldetését. Az Isten szeretetét eddig nem ismerő emberek fel sem kapták a fejüket az efféle zeneszámokra. Annak ellenére sem, ha egyik-másik rádióadó becsempészett némely, jellemzően nem direkten istenes üzenetet hordozó számot a zenefolyamába.
Idővel megjelentek, sőt fel is léptek a magyar színpadokon külföldi keresztény könnyűzenei előadók, magukkal hozva a zenei profizmus igényességét, amely méltó hordozója volt a közölt evangéliumi gondolatnak. Ennek hatására a magyar keresztény előadók is nyomást éreztek magukon, hogy többet tegyenek bele zenei szempontból is a műveikbe az egyre elfogadottabbnak tekintett keresztény könnyűzenei koncerteken.
Voltak azonban azok, akiknek elegendő volt az a zenei zombi, amely kifejlődött a világ elől elzárt kommunista kohóban. Olyannyira védelmezni kezdték a korábbi megszólalásokat, hogy azokról kijelentették:
azok egy „tipikusan magyar” stílus jellemzőit viselik magukon.
Emiatt magukat konzervatívnak állították be, miközben semmit nem tettek annak érdekében, hogy a zene, amelyet Isten dicsőségére szereznek és adnak elő, minél magasabb színvonalú lehessen. A külföldi előadókban ellenséget vizionáltak. Tegyük hozzá, hogy a külföldi, általában gyorsan lefordított és valóban számos prozódiai betegséget magukon viselő számok nagyobb intenzitással terjedtek, és a lelki újjászületés idegenből érkező, ráadásul divatos himnuszaivá váltak.
A jellemzően történelmi egyházak legalizálták a hatvanas-hetvenes évek stílusában, általában gitárral előadott énekeket, egyben behatárolva azok fejlődési lehetőségeit. Kinézték a közösségeikből azokat a zenei megszólalásokat, amelyek valamit is adtak a karakteres igényességre és a dalok evangéliumi és missziós üzenetéhez idomuló megformáltságra.
Ezekben a felekezetekben máig felfedezhető ez a megörökölt stíluskategorizálás.
Mindez természetesen gátat szab az egyházi könnyűzene valódi fejlődésének. Mi több igény sem mutatkozik arra, hogy az igényes zenei megszólalás érdekében az ebben a stílusban alkotók zenei képzettségre tegyenek szert. Az „örök bébi”, karakterszegény, gitáros énekek így folyamatosan két irányból kapják a pofont. Egyrészt a világi könnyűzene számára továbbra sem válik még említésre méltónak sem. Az egyházi zenei szakértők pedig szintén lekicsinylik, debilizálják – ebben az állapotában teljesen jogosan és érthetően – a mesterségesen vagy koncepciósan éretlen státuszában tartott egyházi könnyűzenét, méltatlannak kiáltva ki azt a liturgia szolgálatára.
Emiatt kifejlődött tipikusan a katolikus egyházban az egyházzenei igényeknek megfelelni szándékozó, a régit és az újat egymással kibékítő oktatási igyekezet. Ennek keretein belül a zenei igényességet és a liturgia szabályainak hű követését helyezték a fókuszba.
Így létrejött egy olyan, megint csak templomi környezetben életképes megszólalás, amelyet egyedül követhetőnek kiáltottak ki.
Minden olyan előadó, amelyik képes volt az új közös nevezőnél többet is beletenni a zenei szolgálatába, elvesztette a hivatalos egyházi elfogadottságát. A „túlzásai” miatt a gőgösség és világiasság bélyegét kapta meg, amely ítélettel száműzték a hivatalos, központi egyházi programokról és eseményekről.
Mesterséges módon tehát kialakult a korábbihoz hasonló,
karakterektől mentes templomi sémazene.
Ez a forma vált a követendő és templomokban elfogadott mintává. Olyannyira, hogy még központilag finanszírozott zenei képzések is létrejöttek a széleskörű elterjesztés érdekében. A hivatalos egyházzenei körök hátradőlhettek: újra nem volt igényes kortárs könnyűzene, ami veszélyeztesse a jól bevált, hagyományos sok évszázados formákat.
Az egyházi, liturgikus szabályozással célzottan zeneileg visszafojtott megszólalások fő formája így nem a karakteres és a liturgiát is hűen szolgáló zene lett, hanem a karakter nélküli, de a liturgiát még követő valami, amely ahhoz a robogóhoz hasonlítható, amelyet a KRESZ betartása miatt gyárilag leszabályoznak.
A szabad evangelizáció és a kérügmatikus lelkiségi beállítottság következtében megjelent Magyarországon egy oktatásra is specializálódott irányzat. A képzések tagadhatatlanul hasznosak, ám leginkább lelki és pasztorációs küldetést képesek csak ellátni. Ezek során a zene jelen van, de csak mint eszköz az evangelizációban. A hangszerhasználat, a kamarazenei gyakorlatok nem igazán részei ezeknek a lelki és a dicsőítés szempontjából feltétlenül hiánypótló kurzusoknak. Akik ezeken a dicsőítő turnusokon a fejlődésük reményében részt vesznek,
a zenei hiányosságuk kipótlójának a Szentlelket nevezik meg: „majd a Szentlélek!”
Eközben talán azt az igazságot kenik el elnagyolva, hogy Isten Lelke valóban kitölti azokat a részeket, amelyeket mi minden igyekezetünk ellenére sem voltunk képesek. Ám a harmadik isteni személy sem fogja eltörölni a bűneink – a hanyagság, a nem gyakorlás, a zenei restség – egyértelmű negatív következményeit. Ezért tűnik olykor egy amatőr, de önmagából minden (zenei és lelki) szempontból a maximumot kihozó zene formáció szolgálata hatékonyabbnak, mint egy profinak tűnő, de a fejlődéséért tenni nem akaró együttesé vagy előadóé.
A külföldi keresztény produkciók igényessége azért, hála Istennek, elérte a hazai keresztény könnyűzene oktatási kezdeményezésinek némelyikét a katolikus egyházban és egyéb, talán leginkább szabadkeresztény gyülekezetekben is. Ezzel párhuzamosan világi szinteken is jelentkezik az igény arra, hogy a könnyűzene intézményes oktatása megvalósuljon.
Jól látszik tehát, hogy ha legalább a keresztény könnyűzene két fő komponense nincsen jelen az előadások, illetve a zenei stílust oktató képzések során,
zenei zombik látnak napvilágot, amelyek ma is képtelenek lesznek szíveket nyerni Istennek.
A zenei megformáltság és a belső lelki attitűd, a dicsőítő szív kialakítása a keresztény könnyűzene egyaránt fontos és elengedhetetlen, egymást segítő, egymás nélkül életképtelen komponensei. Talán nem csak a keresztény könnyűzene kritériuma a karakteres zenei megformáltság és a szív felmelegítésének kettőse. Egyik segíti a másikat. Valahogy úgy, ahogy az infraszauna és a finn szauna hat az emberi testre. Mindkettő egészséges belső folyamatok serkentője. Az előbbi belülről kezdi kifejteni a jó hatását, míg a másik kívülről igyekszik hasonló jó eredményre jutni. A számos dologgal kapcsolatban hangoztatott „nemcsakhanemis” igazsága a keresztény könnyűzenére is érvényes, ha a lelki és a zenei szempontokat mérlegeljük.
Fotó: pxhere
